Három hónap alatt három belarusz műfordító kolléga hagyott áruló módon itt. Mindhárman, velem együtt tagjai voltak a Belarusz Írók Szövetségének, amit a rezsim tavaly feloszlatott.
Jaugen Bjalaszin tegnap lett volna 68, március 10-én halt meg, fehérvérűségben szenvedett, pedig makk egészségesnek tűnt, egyetlen közlekedési eszközt ismert el – a biciklit.
Ha nem többszáz kilométerre volt a cél, mást nem is vett igénybe. Egy félresikerült vérátömlesztés vitte el. Schillert, Freudot, Handkét, Heinét, Dickenst és másokat fordított, ismert esszéista, publicista volt.
A pandémia megritkította találkozásainkat, Szilveszter táján hívott fel utoljára, azt ígérte, hogy nyárra (addigra talán a járványnak is vége lesz) kialakul benne a nagy terv, amiben az együttműködésemre számít. Harmadszor beszéltünk már erről, de nem volt hajlandó megmondani, hogy miről van szó: azt mondta, biztos volt benne: ha megtudom, többé nem fogom őt békén hagyni, hogy csináljuk már, mert olyan remek, érdekes ez a projekt. Prágában voltam, amikor eltemették.
Mikola Aljahnovicsról korábban írtam egy nekrológot, ővele több közös projektet is tervezgettünk, de akkor jött a harmadik agyvérzése. Az ő temetése után zarándokoltunk el Bjalaszin sírjához Amjalcsuk barátommal, aki már szerepelt a sorozatomban.
Szerzs Minszkeviccsel (1969.02.12. – 2022.06.08) alig ismertük egymást, de egyetlen találkozásunkkor rögtön tényként közölte, hogy éppen nagyon be van fogva, de két-három év múlva együtt el fogunk menni valamilyen belarusz üdülőhelyre: muszáj Rejtő Jenőt belaruszra fordítanunk. Persze, hogy nem mondtam, nem is mondhattam nemet.
Ő volt az első itteni ismerősöm, aki tudta, hogy kicsoda Rejtő. Körülbelül akkor jött volna el közös munkánk ideje, amikor beütött a Covid. Először csak különböző korlátozásaival találkoztunk, aztán szépen el is kaptuk, először ő, kétszer, majd pedig én is. A harmadik támadás szövődményeibe halt bele 53 évesen. Ma temetik, nem tudok ott lenni.
Harminc éves korában olyan teljes(!) belarusz fordítást csinált Adam Mickiewicz Ősök című hatalmas drámai költeményéből, hogy annak a lengyel és belarusz irodalmi világ azóta is csodájára jár. Pedig nem is biztos, hogy ez volt a csúcsteljesítménye. Ráadásul sokan „csak” mint kiváló énekest és rock-zenészt ismerték.
Nem megy ez így, hogy az ember csak tervez, tervezget, aztán majd egyszer, pl. amikor megszállja az ihlet, akkor megvalósítja, amit kigondolt. Isten másképp végez. Muszáj felvennem a tollat, ott, ahol letettem.
Tart, sőt egyre durvul a háború. Akár otthonról, akár itthonról nézem – a szomszédban dúl. Ilyenkor hallgatnak a múzsák. De nem tehetem, hogy ne én legyek az erősebb: folytatom. Mikola és a másik két szörnyű, nagyon korai haláleset kényszerít. Aljahnovics nekrológja volt a megtérésem jele.
Forognak fejemben a gondolatok, még nem tudom, hogy mi következik, csak azt tudom, hogy már sosem lesz úgy, ahogy a „békeidőben” volt. Mindazonáltal egyszerűen kötelességemnek érzem, hogy folytassam a belarusz irodalmat/kultúrát ismertető sorozatomat.
Természetesen az ukrán vonalat már nem engedem el, eddig három fordításom jelent meg ebben a témában (ill. jön még a Kalligram Háború [áthúzva] című számában). Van még a tarsolyomban néhány magamból ki nem írt emlék, aminek nincs irodalmi vonatkozása, inkább szovjet vagy posztszovjet, vagy az se. Azok, amelyek annak idején kimaradtak az „antedatált napló” fészbuk írásaim sorából. De ezeket is most majd be kell pötyögni a gépembe és kiposztolni, amíg bírom a klaviatúrát.
