Január 21-29. között kerül megrendezésre a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, melynek kapcsán az Amikor a virágok nem hallgatnak című alkotásról már írtam ugyanitt. Nem ismétlem, hiszen mostani bejegyzésemből elérhető az akkori posztom.
A másik két film, amire hangsúlyozottan szeretném felhívni a figyelmet:
MARIUPOL, Harcban a reménnyel
Itt nem is lenne mit kommentálnom, elég kellene, hogy legyen a film címe. De. Hazánk külföldre szakadt fiaként nem nagyon állt módomban, hogy önkéntes tolmácsként segítsek 2022 tavaszán az Ukrajnából menekülők fogadásánál, de márciusban azért eljutottam a Nyugatiba. És ha módomban állt, az ügyintézésen kívül beszélgettem is egy kicsit az emberekkel. Hogy miért kellett nekem pont attól az asszonytól megkérdeznem, hogy Ukrajna melyik sarkából jött?! Még ki tudta nyögni, hogy Mariupolban élt a családjával. Azt, hogy hozzánk egyedül érkezett, már tudtam, csak azt nem, hogy otthon még eltemette az egész családját. De ezt már sírógörcsben mondta el, hogy megérteni is alig sikerült. Komoly orvosi segítségre szorult. Azóta is mindig őt látom magam előtt, ha arról a városról van szó.
Hová tartunk?
Ezt a filmet nem azért érdemes megnézni, mert a belarusz Ruszlan Fedotov (alias Ruslan Fedotow) csinálta, hanem mert a szinopszisa és az előzetese alapján nagyon jónak tűnik. Erre még rá is erősít a Quo vadis asszociáció. Belarusz vonatkozására azért hívom fel a figyelmet, mert ez a szakmám, békeidőben „A” misszióm – a belarusz kultúra terjesztése.
Aki csak teheti, nézze meg ezeket a filmeket, sőt, javaslom, nézze át a fesztivál honlapját. Én sok érdekest látok itt – a magam számára –, csak hát nem vagyok otthon…
