Ezt a bejegyzést pontosan két évvel ezelőtt írtam. A helyzet alig változott valamit. Sőt, még aktuálisabb lett.
Belaruszban az ember, ha kimegy az utcára, nem biztos, hogy tervei szerint haza is ér. Sőt, az sincs kizárva, hogy otthonába jönnek érte, ott kobozzák el számító- és fényképezőgépeit, telefonjait, onnan állítják elő – bár ez a veszély főleg a legaktívabb ellenállókat fenyegeti. Az öntudatos tüntetők jelentős többsége szeptember-október óta mindig magával hord egy 5-10 napra elegendő gyógyszer-, fehérnemű- és higiéniai csomagot… a fogdák és a börtönök gyakorta egyáltalán nem fogadnak be a fogvatartottak számára küldeményeket. Ehhez „jó indokot” szolgáltat a járvány, ami egyébként nem gátolja, hogy 3-4 priccses cellába bezsúfoljanak 10-12 embert, mosakodni ne engedjék őket, és ha van közöttük beteg, legalább köhögős-tüsszentős – annál jobb.
Feleségével, Julja Cimafejeva költőnővel együtt Alherd Baharevics író egy osztrák, pontosabban stájerországi ösztöndíjnak hála, Grazban talált lélegzetvételnyi menekvést – néhány hónapra. Mert mikor itthon vagy, egyszerűen nem teheted, hogy nem mész tüntetni. Jó lenne abban bízni, hogy mire lejár az ösztöndíjuk, egy másik, sok mindenben a mai világgal kompatibilis országba térhetnek majd vissza. Jómagam csak műfordító vagyok, a belarusz nyelvemmel nem tudok hasonló pihenőt találni – itt fogom megvárni őket.
De Alherd másban azért megsegített: a számból vette ki a szót, amikor pontosan két évvel ezelőtt alábbi kis dolgozatát megírta – így most nem kell fogalmaznom, csak fordítanom…
***
A belarusz forradalom kísértet-országunkat nem egyszerűen jellegzetessé, de hallhatóvá, láthatóvá, mások számára is fontossá tette. Érdekessé, majdhogynem valódivá. Hála a Belaruszból érkező híreknek, a világ végre arccal fordult felénk.
Belarusz felfedezése közben a világ a belarusz kultúrát is kezdi felfedezni. Itt vagyunk például mi… Még Menszkben (Minszk eredeti belarusz neve. a ford.) kezdődött: ekkora figyelem, ennyi levél, azok a kérdések, azok az ajánlatok… Grazban pedig egyetlen hónap folyamán 17 különböző interjút adtunk együtt és külön-külön, többek között a legnagyobb osztrák sajtótermékeknek. Próbáltuk elmagyarázni, hogy valójában mi is történik hazánkban, minderre nem is volt közömbös a reakció. És mennyi online-eseményen vettünk részt, és még mennyi van tervbe véve! Már nem is tudom számon tartani. A szabad világban ma már természetesnek számít, ha meghívnak két-három belarusz szerzőt, hogy meséljenek Belaruszról és olvassanak fel a műveikből. Kikérdezni, sikert kívánni, vagy legalább egy együttérző pillantást vetni rá – immár kötelező kommunikációs elemmé vált azokkal, akik onnan jöttek, abból a titokzatos országból, melyben azelőtt jóformán senki nem akart hinni.
És persze most már mindenkinek kellenek, mindenki számára érdekesek a textusaink. Lefordítják, dicsérik és még kérnek. Csoda történt. „Hű, de érdekesek vagytok! Ezt nem is tudtuk. Azt gondoltuk, hogy nem is léteztek. Ki hitte volna?” És tessék: Belarusz beírja magát a világtörténelembe. A belarusz irodalom pedig – a világirodalomba. Úgy hiszem, az ukránok is valami ilyesmit élhettek át az első forradalmuk után. Ma egy ukrán szerzővel senkinek sem tudsz meglepetést okozni. De nem mindig volt ez így.
Eszembe idézem, hogy volt ez a dolog velünk azelőtt. Emlékszem a szkepticizmusra, gyakori közömbösségre, ahogyan külföldön tekintettek azokra, akik belaruszul írnak. Legjobb esetben – mint valami betegre. Bántó, becsmérlő gondolatok arról, hogy a belarusz irodalom nem is tudhat szárnyalni. Mellőzöttség, jobb esetben egy-egy üdvözlő frázis. Leereszkedő mosoly – így reagálnak a felnőttek, amikor egy gyerek komoly dolgokról próbál velük beszélni. Az érdeklődés tökéletes hiánya. Tulajdonképpen kik vagytok ti? Soha nem voltatok ti itt, Európában. Olyan picikék vagytok, mit is tudnátok ti megírni?
Emlékszem az „irodalmi követségekre” – jéghideg, tanítói allűröket mutató asszonyokra, akik a különböző irodalmi egyesületekben ültek a kerekasztaloknál, kiadókra, akik mindig rohantak valahova, irodalmi asszonyságokra, akik és ahol soha nem akartak bennünket magukkal egyenlőnek látni. És most azok, akik még pár éve akár csak kicsit sem voltak hajlandóak érdeklődni irántunk, hogy mit is írunk mi abban a Weißrusslandban, meghívókat küldözgetnek, fordításokat kérnek: ma már mindenki úgy érzi, muszáj, hogy legyen a zsebében egy saját belarusz ismerős.
Egyrészt persze hálásnak kell lennünk a világnak átérzett szolidaritásáért. Gyakorlatilag minden ismerősünk, aki korábban érdeklődött Belarusz iránt, ezekben a sötét időkben sem hagy bennünket cserben, megszólal, segít, úgy éli meg a mostani belarusz tragédiát, mintha sajátja lenne. Sok száz, sőt, ezer és ezer ember csatlakozott hozzájuk. És ez remek dolog.
De másrészt mit látunk? Ahhoz, hogy néped kultúrája végre láthatóvá, hallhatóvá, valóssá, érdekessé váljon, hazádnak nagyon drága árat kell megfizetnie. Szabadságával, fizikai és mentális egészségével, egyszer-egyszer lakosai életével fizet. Elnyomás, erőszak, törvénytiprás, terror van nálatok? Rólatok ír a világ médiája? Városaitokban készült fényképek járják be a világot? Akkor érdekesek vagytok a számunkra. Fizessetek a láthatóságért letartóztatásokkal és száműzetéssel, borzalmakkal, kétségbeeséssel és gyilkosságokkal. Akkor fogjuk olvasni a ti irodalmatokat. Felfedezzük. Értékeljük. Beírjuk oda, ahova való és meg is jegyezzük.
Igaz, azok, akik fel kívánnak fedezni bennünket, értékelni, megjegyezni és végre elismerni, saját maguk semmi ilyesmivel nem dicsekedhetnek. Nincs náluk elnyomás, sem erőszak, sem törvénytelenség. Rend van náluk és béke. Őket csak olvasni kell. Megengedhetik maguknak, hogy egyszerűen legyen irodalmuk. Önálló értékként. Politikán kívül. Fordításra érdemes irodalom. Divatdiktátor irodalom. Vég nélkül kutakodhatnak önmagukban, békés világukban – és senki nem mondja rájuk, hogy unalmasak. Senki sem fogja lenézni őket. Senki sem fog náluk forradalomért kiáltani.
Mert ők a fény. A fénynek nincs szüksége világosságra, hogy meglássa önmagát.
Mi pedig – a sötétség vagyunk.
