Úgy esett, hogy bizonyos okokból két barátomnak is kellett írnom arról, hogy még mindig nincs veszve minden. Ehhez pedig kapóra jött, hogy tudok lengyelül és ukránul is, ráadásul ismerem e két ország himnuszát. (Emlékezetes élmény volt 2022. február 27-én, ha jól emlékszem, Prágában, a csaknem zsúfolásig megtelt hatalmas Vencel téren azzal tömeggel együtt énekelni az ukrán himnuszt, ahol bizonyára nagyon kevesen voltak, akik legalább részben tudták a szövegét. De két aranyos ukrán lány a megafonban kihangosítva nagyon sokat segített az oroszok által három nappal korábban indított immár totális Ukrajna elleni támadás miatt tiltakozó hatalmas tömegnek.) Mesélek egy kicsit e két himnuszról, arról, miért ezekből állt a fent említett dupla levelem bevezetője.
- hirdetés -
Kezdjük az ukránnal. Magát a verset Pavlo Csubinszkij költő és néprajzkutató (1839-1884) írta. Így kezdődik:
Ще не вмерла Україна, ні слава, ні воля,
Ще нам, браття молодії, усміхнеться доля!
Wikipédia-féle fordítása:
Él még Ukrajnának dicsősége, szabadsága,
Jóra fordul az ukrán nép, testvéreink sorsa.
Bárász-féle nyersfordítása (szó szerinti):
Még nem halt meg Ukrajna, sem dicsősége, sem szabadsága,
Ifjú testvérim, ránk mosolyog még a sors!
Zenéjét szerezte Mihajlo Verbickij atya (görögkatolikus, 1815-1870).
Folytassuk a lengyellel. A vers szerzője Józef Wybicki tábornok, költő és politikus (1747-1822), vegyük észre, hogy az említett ukrán pap-zeneszerző “távoli névrokona”, mint Karinthy és Kazinczy. A dallamot népinek számítják, Wybicki lelkesítő versét direkt erre a dallamra írta, ami igen népszerű volt a Habsburg birodalomban, a 20. században Jugoszlávia himnusza is ezt használta. A vers így kezdődik:
Jeszcze Polska nie zginęła
Kiedy my żyjemy.
Co nam obca przemoc wzięła
Szablą odbierzemy.
A századok folyamán picikét módosult a szöveg, én itt az aktuálisat közöltem, de a fordítás az eredetit és a mai verziót egyformán jól tükrözi:
Nincs még veszve Lengyelország,
Míg mi meg nem haltunk,
Hogyha földünk elrabolták,
Visszaszerzi kardunk.
[Nem kutattam, bár érdekelne a történet, hogy miként alakult ennyire egymásra
rímelővé két szláv himnusz első sora – az ukrán és a lengyel szöveg össze is áll, mondhatni egy verset képez. Gondolom, foglalkoztak ezzel mások, hiszen szembetűnő az egyezés, de én nem leltem ennek nyomát. Bár nem is nagyon kerestem…]
Az eredeti levelem egyik címzettje adta az ötletet, hogy ha már írtam erről a kettőről, akkor szóljak már a belaruszról is. Hmmm… de melyikről?
A Belarusz Köztársaság himnusza 2002-től átdolgozott formában “inkumbens”. Uladzimir Karizna (sz. 1938) eléggé vonalas, a hatalom által megbecsült és – mint ilyen – közepes tehetségű költő, bár gyerekköltőként egészen jókat is írt. Elsősorban hazafias dalok szövegírója, ezeknek egy része népszerű volt, viszont mára kiment a divatból. A szóban forgó versének is ez lett volna a sorsa, ha nem válik hivatalos himnusszá. A vers jobb a közepesnél, pontosan illik a Belarusz SzSzK himnuszának Nyesztor Szokolovszkij (1902-1950) írta zenéjére. Olyan himnuszos. Első sora rögtön az egész mű programbeszéde is: Mi, belaruszok, békés emberek vagyunk. Többet nem érdemes róla beszélni…
Még csak azt sem mondanám, hogy gyűlöletes maga a himnusz, de a rezsim bukása ezt is el fogja söpörni. Mégpedig azért, mert a gyűlölt, szovjet típusú, vörös-zöld zászló (oroszul tudóknak: “закат над болотом” – naplemente a mocsár felett) szemétdombra dobásának a himnusz is áldozatul fog esni, ebben biztosak lehetünk. [NB. Én itt a mocsarat inkább posványosnak mondanám tusványosi utalásként. Milyen jó, hogy Tusványos nemlétező földrajzi hely, ezért lehet vele így játszani, anélkül, hogy bárki olyat bántanék meg evvel, aki nem szolgált rá!]
Milyen lesz az új himnusz? A kérdésnek igenis van aktualitása. Bármennyire is széttagolt az ellenzék (ismerős a helyzet, ugye?), ahogy durvul az erőszak, és ennek eredményeként csökken a másképp gondolkodók látható aktivitása, hisz illegalitásba vagy börtönökbe szorultak (jelenleg kb. hatezerre tehető a politikai foglyok száma), úgy érezhető, hogy mennyire közeledik a rezsim végórája. Közben az ellenzék emigrációba kényszerült (nagyobbik) része főleg önmagával van elfoglalva, de semmi kétség afelől, hogy a végénél mindenki ott lesz és azt fogja hangoztatni, hogy őnélküle még újabb harminc évig lenne a trónbitorló hatalmon. Azt nem tudom, hogy az eredményt együtt vagy egymás ellen fogják majd ünnepelni, ahogy azt sem, hogy mi jön majd utána. Félek, hogy semmi jó… De ha rossz, abból a szempontból mindenképpen jobb lesz, hogy nem fogja magát korántsem ilyen sokáig tartani – ez a dolgok természetéből következik.
A himnusz kiválasztására is lesz a majdan kialakuló erőviszonyoknak kihatása természetesen. Én magánemberként Uladzimir Nyakljajeu barátomnak (1946) a FEHÉR-PIROS-FEHÉR nemzeti lobogóhoz írt versének drukkolok (Лунае нескароны, на векавых вятрах наш ад крыві чырвоны, ад болю белы сцяг… Ősi szelek lengetik legyőzhetetlen, vértől vöröslő, a fájdalomba belefehéredett lobogónkat). Egy másik barátom, Zmicer Vajcjuskevics (1971) zenésítette meg, leggyakrabban ő is adja elő. Korántsem én vagyok az egyetlen, aki ezt szeretné himnusznak, de ha realista akarok lenni, hát Natallja Arszennyeva (1903-1997) “Ima” című versének Mikola Ravenszki (1886-1953) zenéjével sokkal nagyobb az esélye. Manapság, kezdősora alapján Магутны Божа (Mindenható Isten) néven közismert – mondanom sem kell, hogy mindkét “kandidátus” be van tiltva, szerzőik is indexen vannak, ami persze nem lehet akadálya annak, hogy az emberek fülében csengjen mind a kettő. Amikor odajutunk, más javaslatok is fel fognak majd merülni, néhányat akár előre meg is tudnék tippelni, de ennek semmi értelmét nem látom egyelőre, hiszen nekem magamnak sem lesz majd semmi hatásom a végeredményre, pláne a kedves és tisztelt magyar olvasómnak.
Azt hiszem, elég sok információt hevenyésztem itt össze a Litván Nagyfejedelemség hajdani területén osztozó öt állam közül háromnak a himnuszáról (Litvániához nem értek, Oroszország pedig a többinek csakis ellensége volt a századok folyamán, ezért maradt és marad ki).
