Belaruszban minden nagyobb értékű üzletet a felek dollárban tárgyalnak le, úgy a magánszemélyek, mint a vállalatok (legyenek akár államiak is). Pedig már jó sok éve nincs is a “civilizált nyugatinál”nagyobb infláció. De a belarusz rubel iránt elveszett a (pontosabban igazából sosem volt) bizalom, hiánya mindenütt és mindenben tapintható. (Ugye milyen szép képzavart sikerült kitalálnom?) Akik értékeiket pénzben tartják – a többség –, ezt főleg dollárban teszik, ráadásul csak nagyon ritkán – és indokolatlanul – bankban, hiszen a bankok még a rubelnél is kevesebb bizalomra szolgáltak rá. (A befőttesüveg oroszul “banka”, így a kérdésre, hogy hol a pénzed, az a szokványos válasz, hogy háromliteres bankában.) Még azok is, akik esetleg az eurót preferálják erre a célra, vagy megosztják megtakarításaikat e két valuta között, mindent dollárban számolnak – történelmileg alakult így. Az állam pl. a fix összegű adókat, illetékeket, büntetéseket, hogy ne kelljen kiejteni a dollár szót, úgynevezett “bázisértékben” méri, ezt rubelben mérik és időnként a gazdaságban kialakult árfolyamparitáshoz igazítják (mindig csak felfelé). De a rubel szót maga az állam sem akarja “fölöslegesen” használni… Viszont devizában üzletet kötni tilos.
Eladtuk a feleségem után megörökölt lakást. Az ingatlanos dollárban hirdette meg, az alkut is dollárban közvetítette közöttünk, a saját honoráriumát is dollárban közölte velem (hogy érthető legyen), de a szerződésünkben egy táblázatban rögzítette, ami különböző, rubelben mért értéktartományokhoz rendeli a vonatkozó százalékokat. Az adásvételi szerződés megkötése közvetlenül a földhivatal itteni megfelelőjében történik, ahol a szerződést az ingatlanostól kapott teljeskörű információ alapján készítik elő – persze rubelben.
De még ez előtt a vevő családostul (négy felnőtt), velem együtt, az ingatlanos vezetésével megy a bankba. Ahol a vevő átad a banktisztviselőnek egy-egy paksaméta százdollárost (hárman külön-külön, hogy egy ember nehogy túl nagy összeggel jelentkezzen – nem tudom mekkora a határérték), amit a pénztáros az ablak túloldalán, de a jelenlétünkben leszámol (géppel) és átvizsgál. Esetünkben a bankók 4%-át minősítette így: „eredeti, de nem fizetőeszköz”, mert pacni van rajta vagy írás, zsírfoltos, beszakadt stb. Ezeket a vevő szó nélkül kicseréli – szerencsém volt: az ingatlanos figyelmeztette őket, hogy sokkal, de sokkal több pénzt hozzanak, mint a lakás ára –, ellenkező esetben nekem kellett volna beleegyeznem, hogy ilyen fizetésképtelen „eurodollár” bankjegyeket elfogadjak, vagy pedig aznapra meghiúsult volna az üzlet. (Lengyelországban ezeknek átlag a felét fogadják el gond nélkül, aztán minél nyugatabbra megy az ember, annál többet.)
Most jön egy csavar. A bank a leszámolt összeget beteszi egy sima nejlonzacskóba, amit vákuumozva lehegeszt, igaz, mindenféle banki hitelesítés nélkül. Az ingatlanos jutalékát nem teszik be a vákuumcsomagba, amit aztán az említett jutalékkal együtt immár az ingatlanos ragaszt le egy csomagküldő szolgálat műanyag borítékjában (a vákuumcsomagtól eltérően ez átlátszatlan, és én hitelesítem az aláírásommal).
Az egész pénz tudniillik még nem az enyém, a vevő retiküljében vonul a földhivatalba, ahol a szerződés aláírása után a vevő átadja nekem, míg én neki odaadom a kulcsokat (egy karikányit az ingatlanostól kap meg). Nem látni, hogy mi van a borítékban, ezért a földhivatali ügyintéző jelenlétében kapom meg a borítékot, amit azonban felnyitni tilos! Erre egy külön ablaktalan szoba szolgál – nehogy valaki meglássa, hogy mégiscsak dollárban köttetett meg az üzlet. Az ingatlanos cég jutalékát ki kell venni a borítékból (ezért nem került bele a vákuumozott nejlonzacskóba!), hogy vissza lehessen vele menni a bankba, átváltani rubelre, mert a pénztárukba csak azt lehet befizetni. (Én nem így csináltam, hanem másnap bementem hozzájuk és kártyával kifizettem.)
A bankjegyek átvizsgálásáról – én fizettem érte kb. 11.000 forintnyi összeget – kaptam egy banki bizonylatot, mintha rubelt váltottam volna dollárra, ennek alapján vihetem ki adott esetben a teljes devizaösszeget az országból annak ellenére, hogy jócskán meghaladja a határon átvihető összeghatárt.
Sztori vége, de eszembe juttatott egy másik, réges-régi történetet.
Nem mondom meg, hogy kilencven-hányban történt, nem is emlékszem pontosan, bár ki lehetne számítani, de minek. Mondjuk úgy, hogy a posztszovjet eredeti tőkefelhalmozás ideje volt az, pontosabban már a „kapitalizmus”, jobban mondva a teljes anarchia körülményei között folyt szabadrablás időszaka. Én akkoriban a Hungarocamion képviselője voltam Belaruszban, a moszkvai képviselő nyári szabadságának idején pedig ott helyettesítettem. (Egyébként halmoztam az állásokat: a Voláncamion is engem bízott meg a saját hasonló feladataival.)
Rengeteg jövedéki árut (elsősorban cigarettát és vodkát) importáltak Oroszországba akkoriban. De mire kiderült, hogy a jövedéki adót és az áfát az orosz vevő „elfelejtette” befizetni, az illető céget már fel is számolták. Az orosz vámkódex a bűncselekményért a fuvarozót tette felelőssé – a saját szempontjából logikusan, hiszen a „bűnös” kamionokat (vagy akár az ilyen szállításokban nem érintetteket), amelyek a fuvarozó tulajdonában voltak, bármikor le tudta foglalni, akár x idő elteltével is. Így került az szmolenszki orosz vám „birtokába” a Hungarocamion fél tucatnyi kamionja. (Nem csak azon a területen voltak lefoglalt HC kocsik, hanem másutt is, Szmolenszkben pedig eredetileg több is volt, de a többi értékesebb kocsit sikerült tárgyalásos úton kiszabadítani, pl. úgy, hogy néhány, gyakorlatilag már leamortizált szerelvényről lemondtunk a vám javára.)
Az említett 5 vagy 7 (nem emlékszem pontosan) kamiont a vám egy kb. 340 000 dolláros büntetés letétjeként tartotta vissza. Én egyetemista koromtól kezdve csaknem megszakítás nélkül a Szovjetunióban éltem, néhány dologban megtanultam a „dörgést”, ismeretségem is volt annak idején mindenfelé. $ 39 000 – ez volt a végösszeg, amire sikerült lealkudnom a büntetést, egy bizonyos idő elteltével el is indult Pestről két személyautó (az egyik mintha kisbusz lett volna) Szmolenszkbe a kellő számú gépkocsivezetővel és a megfelelő mennyiségű készpénzzel. Én természetesen Bresztben csatlakoztam a csapathoz. $ 39 000 – értékes, de nem egy nagy csomag: durván szólva négy darab száz bankós köteg, szállítása nem gond. Nálam volt egy gázpisztoly, hiszen én megszoktam, hogy a környéken rengeteg a bandita, korántsem csupán a vám, ami közismerten államilag intézményesített útonállás.
Amikor ezt a pénzt be akartuk a bankban fizetni a vám számlájára, kiderült, hogy bár mindig dollárról volt szó, de a büntetést rubelben kell befizetni. Még nem volt 1998, még nem csődölt be az orosz rubel, de már igen jelentős volt az infláció. Azt a javaslatomat, hogy mi befizetjük a dollárt és azt ők, mint bankfiók, beváltják rubelre, amin mi veszítünk ugyan valamennyit, de nincs választásunk – természetesen elfogadták, de … közölték, hogy nincs a banknak ennyi rubelje(!). Gyorsan, még a banki munkanap letelte előtt a pénz nagyobbik felét mi magunk váltsuk be és futólépésben hozzuk ide nekik. Kérésemre ők maguk intéztek egy körtelefont, megtalálták az egyetlen bankfiókot (Szmolenszk háromszázezres város), ahol van húszon-valahányezer dollárnyi rubel. Négyen intéztük a pénzügyeket – befértünk egy kocsiba (sajnos). Csak a másik banknál derült ki, hogy milyen hülye voltam (mást nem hibáztathatok, a helyismeret csak nálam kellett volna, hogy megszólaltassa a csengőt, de hát én a sokkal nyugodtabb, „szuverén” Belaruszban éltem).
Abban a kocsiban csak három, a delegáció cuccaival teli sportszatyor volt, ezekből gyorsan kiszórtuk az emberek holmiját, de négy reklám nejlonszatyorral a bank alkalmazottai segítettek ki bennünket, hogy legyen hova pakolni azt a rengeteg rubelt. Az egyik szatyrot újságpapírral ki kellett bélelni, hogy ne lehessen látni, mi van benne. Három ember két kézben cipelt egy-egy „pénzeszsákot”, én azért voltam „protekciós” egy szatyorral, mert a másik kezemmel a zsebemben a pisztolyt markoltam… Ezt a sok szatyornyi pénzt ismét át kellett számolni abban a bankban, ahol a büntetés tulajdonképpeni befizetése történt.
Hab a tortán: a vám számlavezető bankjában beváltott összeget is kétszer számolta át két banki pénztáros – az egyik ablakban kiadták, majd nekünk kellett átvinnünk olyan másfél-két méternyire egy másik ablakba.
Érdekes egy világ volt az (is). A 21. századi magyar infláció mértéke (egyelőre) meg sem közelíti az akkori oroszét, de talán még nem késő…
