Szabad-e kigúnyolni egy katasztrófát? Akármit is gondolunk erről, az ukrán nép az elmúlt közel négy évtizedben a maga sajátos nézőpontjából a humor eszközeivel is megpróbálta feldolgozni az 1986. április 26-i csernobili atombaleset emlékét. Ihor Krucsik írása Bárász Péter fordításában eredetileg a 24.hu-n jelent meg. 

- hirdetés -

1986. április 26-án történt a csernobili atomerőmű katasztrófája, amelyet a Szovjetunió hatóságai megpróbáltak elhallgatni. Azonban ebbe a mesterséges információs vákuumba berobbant a folklór: a népköltészet, az anekdoták, a mesék. Nekem sok ilyen jutott a fülembe. 1986-ban Kijevben éltem. Édesanyám, Olekszandra Jaroscsuk Csernobilban dolgozott, barátai gyakran jártak nálunk vendégségben. Már a robbanás után találkoztam Marija Docenkóval, aki Pripjaty főépítésze volt, ebben a városban lakott az atomerőmű személyzete. Megismerkedtem a csernobili atomerőmű korábbi igazgatójával, Viktor Brjuhanovval is, akit később „hanyagság bűntette” miatt zártak börtönbe.

Manapság, amikor tart az orosz-ukrán háború, a paramedicinával foglalkozó kézikönyvekben ilyen tanácsokat találhatunk: „Tréfálkozzon többet, hogy oldja a feszültséget.” A csernobili baleset után a hivatalos propaganda köde óriási sugárdózisokat rejtett el, de az emberek – tudatosan-e vagy sem – megértették a nevetés kompenzációs értékét.

Erős a mi ukrán népünk:       

megvédjük az egészségünk!

Sör s korcsolya jön vodkára:

Az atom menjen a picsába!

A kurázsi átadta helyét a szarkazmusnak. A tréfamesterek a sugárzásnak a potenciára gyakorolt káros hatásairól faragtak versikéket: „Ha már a farkad meg sem mozdul, a NAÜ (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség) tesz majd, hogy meggyógyulj! Na ügye?”

A csernobili katasztrófa felgyorsította a Szovjetunió felbomlását. A kommunisták Kijevben szervezett, 1986. május elsejei hatalmas népünnepségéről szóló viccekből is tiszttán kihallatszik a szarkazmus:

Részt vesznek-e a kijeviek a május elsejei ünnepségen?

Nagyon is aktívan. A tribünök és a felvonuló menetoszlopok tele lesznek radioaktív kijeviekkel! Az utcákat nagy energiával sugározza be az SZKP iránti szeretet.

A szovjet ötéves tervekről – amelyekkel a kommunisták a történelmet mérték – szóló vicc pedig már igazi gúny volt, nem csupán paródia: „A csernobili atomerőmű két ezredmásodperc alatt teljesítette az ötéves energiatermelési tervet.”

Az ukrán nemzeti öntudat fontos elemévé lett az a furcsa, az ukrán címer háromágú szigonyára emlékeztető fenyőfa, amire a csernobili likvidátorok találtak rá az ottani Vörös-erdőben, pontosan azon a helyen, ahol 36 évvel később az orosz megszállók lövészárkokat kezdtek ásni. A különös koronájú fát Ukrajna függetlenségére vonatkozó ígéretként fogták fel az emberek.

A következő javaslat is elhangzott:

„A Szovjetuniónak tett különleges érdemeiért a csernobili atomerőmű négyes számú reaktorát a Kreml falai mellett kell eltemetni.” Vagyis ott, ahol Lenin, Sztálin, Gagarin és a kommunizmus más frontemberei nyugszanak a vörös „luciferi pentagramma” alatt.

Az apokalipszis és az ikonográfia

Szóval az emberekben tudatosult a katasztrófa mértéke. A sugárfertőzött romeltakarítók, a halottak és az evakuáltak tömeggé duzzadtak. A baleset az eszkatologikus tudat feléledését idézte elő. Elterjedt a János Apokalipsziséből származó, a halálos „üröm csillagáról” szóló prófécia új értelmezése: azt mondják, pontosan erre a balesetre figyelmeztetett. Mert „csernobil” az ürömvirág ukrán neve. Az ukránok „a mennyet feltekercselő angyal” freskóra is emlékeztetnek, amely a világvégét jelképezi. A kijevi pszichiátriai kórház mellett, a XII. században épült Szent Cirill-templomban található ikon korábban nem kapott ilyen figyelmet. Az imákban megjelent a „fekete fájdalom” (a cserno-bilj szó ukránul, szóösszetételként ezt jelenti – a fordító), és az Úrhoz intézett kérelem, hogy enyhítse azt. Széles körben elterjedt az a hiedelem, hogy a sugárzás miatt elhunytak ólomkoporsókban eltemetett teste romolhatatlan. Azokban az időkben az egyik legelterjedtebb kép a „Csernobili Madonna” volt. Asszony a gyermekével – atomkatasztrófa idején.

Megszületett a „Csernobili Megváltó” ikon: Csernobil városában, a Szent Illés-templomban lóg. Krisztus mellett a háromágú fenyőt, az ürömcsillagot és a mártír katasztrófavédőket ábrázolja. Körben az ikon kerületét hagyományos népi motívumok díszítik, maga az ikon pedig a „népi ikonok” hagyománya szerint készült, ami a XVII. század óta az iparművészet egyik formája. Alkotói egyházi énekekre, zsoltárokra, legendákra vagy éppen apokrifokra építik történeteiket.

Vaszil Szkopics festőművész hasonló stílusban festette meg Leonyid Teljatnikov képmását – ő volt annak a tűzoltó egységnek a parancsnoka, amely elsőként érkezett a helyszínre, és kezdte meg a reaktor oltását. Teljatnikovot egy óriás Szent György képében ábrázolja, amint legyőzi az atomerőmű széttört falán át előbújó háromfejű sárkányt. Sárkányölő fegyvere dárda helyett egy tűzoltótömlő és fúvókája.

A mai mitológia előtt tiszteleg a Szent Miklós-templom, amelyet már a XXI. században emeltek „A csernobili áldozatok emlékére” Kijev Tatarka városrészében Mikola Zsarikov építész tervei alapján. Egy masszív betontömböt láthatunk, amely a csernobili atomerőmű négyes számú blokkja fölé épített szarkofág körvonalait idézi.

Független, radioaktív állam

A Szovjetunió már a végét járta, amikor beérett az ukrán függetlenség gondolata. A leendő független politikusok még börtönben vagy a kommunista pártbizottságokban ültek, de az emberek már egy olyan államról terjesztettek vicceket, amelynek a fővárosa Csernobil. Az ország neve „Meghalónia”, rendelkezik a függetlenség minden attribútumával. Himnuszát a „Venceremos” című chilei tiltakozó dal alapján írták, refrénje: „Ne vszeremosz!” („Nem szarunk be!”). Meghalónia zászlaja fehér-fekete-piros, ahol a fehér a kiontott vér színét szimbolizálja (mivel az áldozatok fehérvérűségben haltak meg). A feketét a sajátos humor rajzolta oda, a piros pedig a cabernet színe.

Az HBO Csernobil című sorozatában bemutatják, ahogy a likvidátorok vodkáznak a gorbacsovi alkoholellenes jogszabályok ellenére. Azonban a sugárfertőzött zónába elsősorban cabernet bort szállítottak, mert az orvosok leukémia ellen ezt javasolták. Így a bor is poén lett a korabeli viccekben:

Vérvizsgálatra megy a likvidátor. Az orvos megnézi a leletet, és közli vele: „a maga cabernet-keringésében vörösvérsejtek nem mutathatók ki.”

Meghalóniában újra bevezették a nemesi előneveket, pl. „Vaszilj Pripjatymelléki Szidorcsuk” (a Pripjaty Csernobil folyója). A radioaktív nemesség helyes megszólítása: „Fényességed!”, „Sugárzó nagyságos úr!”.

1986 májusában értelmiségi körökben a Szovjetuniótól való függetlenség egy gondolatát az alábbi epigrammában fogalmazták meg:

Ahol dácsáján él Levada,

ott alakult ki Nevada.

Nevadáról közismert, hogy nukleáris kísérletek helye – de a poén elsősorban nem is ebben, hanem Olekszandr Levada Sztálin-díjas szovjet-ukrán író (1909–1995) személyében rejlik, akinek „Szervusz Pripjaty” című darabját (1975) a Szovjetunió számos színházában bemutatták. Cselekménye nagyjából így foglalható össze: a drevljáni erdőben kommunista munkások gödröt ásnak egy atomerőmű számára. A falubéliek azonban nem kívánnak „békés atomot” a szomszédjukba – egy ukrán nacionalista szabotőr uszítja őket. A KGB-ügynökök azonban leleplezik, és a darab „szerencsésen” ér véget: elkészült az atomerőmű, éljen! A drámaíró alkalmatlansága abban is megmutatkozott, hogy jogdíjából vett egy dácsát – Csernobil közelében.

A Kijevtől nem messze, az erdős Poléziában történt katasztrófa – úgy tűnt –, mintha az ukrán nép ellen szándékosan elkövetett bűncselekmény lett volna. Olyan, mint a harmincas években szándékosan megszervezett éhínség – az ukrán holodomor. Így hát Csernobil az ukrán identitásért folytatott küzdelem fontos tényezőjévé vált.

Kijev Trojescsina városrészében a csernobili hősöknek egy sokalakos emlékművet állítottak. Prométheuszt láthatjuk, akinek a máját egy sas marcangolja. Az ógörög mítoszt azonban itt az atomenergetikához igazították. A titán egy zaporizsjei kozákhoz hasonlít, a sas pedig mintha az orosz címerről került volna ide.

Neopogány narratíva

Az a poléziai vidék, ahol a csernobili atomerőmű épült, egy főleg ukránok által benépesített terület, ahol sok ősi hiedelem maradt fenn. 1994 óta számos néprajzi expedíciót szerveztek a radioaktív fertőzéssel sújtott Poléziába. A tudósok törölközőket, ikonokat, halászfelszereléseket, mezőgazdasági eszközöket és kerámiákat gyűjtöttek. Bejárta a kiürítésre ítélt területet Lina Kosztenko költőnő is: énekeket, legendákat, csodatévő mondásokat jegyzett le, amiket azon néhány idős asszonytól és férfitől hallott, akik a kényszerkitelepítés után (önkényesen) visszatértek a lakhelyükre.

Az archaikus tudat új módokon is megnyilvánul. Olyan új rituális cselekedetek terjedtek el, amelyek közel állnak a pogány szokásokhoz. Például amikor a likvidátorok a gyűléseiken ivászat segítségével űzik el a „bogaraikat”, azaz a radionuklidokat: úgymond, az alkohol kimossa a szervezetből a stronciumot, a céziumot stb. Közben pedig az atomkatasztrófával kapcsolatos vagy következményei leküzdéséről szóló sztorikat mesélnek egymásnak.

Az egyik legismertebb történet a Halál hídjáról szóló, ami az atomerőműtől mindössze három kilométerre található. Sokan nézték onnan a tüzet 1986. április 26-án éjjel. A hatalmas sugárdózistól hamarosan meg is haltak.

Különböző történetek híresültek el az éjszaka világító „radioaktív tócsákról”. Nevezetes objektum az „elefántláb” – egy, a forró reaktorból származó, megszilárdult lávaoszlop, amely mindenkit megöl, aki csak a közelébe merészkedik. Vagy a mesterségesen létesített hűtőtó, amelyben óriás mutáns harcsák úsznak. Hátborzongató történetek szólnak a farkasemberekről, akik a Vörös-erdőt járják. Vagy a teljesen kiürített Pripjaty városban rendszeresen megjelenő gázálarcos kísértetekről. Evakuált falvakról, ahol nyughatatlan lelkek laknak.

A barátom le is fényképezte őket! De az erős sugárzás elégette a filmet.

A paranormális jelenségekről szóló mesékben felismerhetők a protoszláv szellemek és démonok, akiket még Aleksander Gieysztor vagy Volodimir Hnatyuk néprajzkutatók írtak le.

A történetekben talán a leggyakoribb motívum különböző torz lényekről szól, melyek állítólag a sugárzás hatására elszaporodtak. A környéken valóban találtak újszülött kétfejű állatokat. De hogy ezt a sugárzás okozta-e, az nem bizonyított.

Mindezek alapjául valószínűleg nemcsak a hollywoodi filmek szolgáltak, hanem a naiv festőművészet híres képviselője, Marija Primacsenko (1909–1997) munkái is, aki a csernobili atomerőműtől ötven kilométerre lakott, egy Bolotnya nevű faluban. Képein bizarr alakokat ábrázolt: napfényes, emberarcú oroszlánszájvirágot, szárnyas lovat, antropomorf madarakat és sosem látott állatokat. A művésznő élénk színekkel, gyermeki módon ábrázolta ezeket, pedig a nehéz társadalmi témáktól, a háborútól, az alkoholizmustól, a korrupciótól és a reaktort ért balesettől sem félt. Több képet is szentelt rokona, Valerij Hodemcsuk emlékének, aki az atomerőmű operátora és a radioaktív lángok legelső halálos áldozata volt. Festményei alá cím helyett hosszadalmas, közmondásokra, szállóigékre vagy siralmakra emlékeztető feliratokat írt:

Ivankiv városában már nincs helytörténeti múzeum, ahol Primacsenko 14 festménye is ki volt állítva. Még 2022 februárjában gyújtották fel az oroszok egy rakétával. Műveit azonban a honfitársai ki tudták hozni a romok közül. Még ’22 szeptemberében rendeztek belőlük kiállítást „Megmenekültek” címmel Kijevben. Szerencsém van – én is láthattam.

A nem-emberekről

Az orosz invázió előtt csernobili utazásokat szervező irodák szövetsége rendszeresen vitt katasztrófaturistákat a kitelepítési zónába. Az embereket nem csak a szépség, hanem a szörnyűség is vonzza. Az igazi horror azonban az oroszországi erkölcsi zombik betörése volt a területre 2022. február 24-én.

A csernobili atomerőműben a megszállók fogságába esett a személyzet és az őrség – a Nemzeti Gárda katonái. „Miért, hát működött az erőmű?” – kérdezték azok, akik nem tudták, hogyan mennek ezek a dolgok. Így: az ütemterv szerint csak 2064-ben fejeződik be az erőmű leállítása. Az orkokat 35 nap elteltével sikerült kiverni onnan. Néhányan közülük sugárbetegségben haltak meg, mert semmit sem tudtak a zónáról, és nem vigyáztak magukra. Amikor kiderült, hogy az orosz megszállók menekülnek, a közösségi oldalakon, a ’86-os viccet idézve fel, sokan „Sugárzó nagyságos uraknak” titulálták őket.

A megsemmisült 4-es számú reaktort betemették, de a csernobili atomerőmű körül még rengeteg a probléma. A baleset évfordulóján a csernobili atomerőmű főmérnökével, Andrij Bilikkel beszélgettünk. Elhangzott egy szám, mint egy mesebeli fantazmagória: a tilalmi zóna területe több mint tízezer évig radioaktív értelemben veszélyes marad. Polézia ma már üres falvainak lakói pedig azt hitték, hogy csak néhány napra evakuálják őket otthonaikból.

Hogyan éljünk 10 000 évig?

A közelmúltban egy misztikus szalagcím járta körbe az ukrán médiát: „Marija Primacsenko 500 000 dollárt adományozott a túlvilágról az ukrán fegyveres erőknek.” Arról a pénzről volt szó, ami az 1990-ben festett, „Virágzás a négyes számú blokk mellett” című képe értékesítéséből származott, és amit a hadsereg számára utaltak át. Primacsenko képeit nagyra értékelik a nemzetközi művészeti piacon, korábban Pablo Picasso is elismerően nyilatkozott róluk.

Az ukrán művészet újraértelmezi a korabeli és a modern csernobili folklórt. Költemények, oratóriumok, dalok születtek a csernobili tragédia különböző vonatkozásairól. Népművészek kerámiákat és amuletteket készítenek. Csernobili szimbólumokkal ellátott ajándéktárgyakat árulnak: bögréket, pántokat, mágneseket. Csernobil komor esztétikája a „S.T.A.L.K.E.R.” számítógépes játékban testesült meg, amely mára igen népszerű lett.

Az „Onuka” (Leányunoka) együttesnek van egy „Arka” („Boltív”) című száma, amelyet az „új biztonságos védőkupola” (New Safe Confinement – a fordító) építésének szenteltek. A zenekar énekese, Nata Zsizscsenko többször is járt a tiltott zónában, és énekelt is ott. „Csernobil az én királyságom” – hangsúlyozza, ezt a folklórból származó kifejezést választva a maga számára. „Ez a legszebb hely a Földön. Még a lakodalmamat is ott szeretném tartani.”

A történelmi és kulturális emlékezet nem akar „kitelepítési zónát”. Mert tízezer év, ez már túlságosan homályba vesző időtlenség. Ámbár, Mihajlo Hlusko professzor, a csernobili zónába 1994-ben indított néprajzi expedíció egyik szervezője szintén évezredekben gondolkodott: „egyedülálló dolgokat fedeztünk fel, olyan halászeszközöket, amelyeket 10 000 évvel ezelőtt találtak fel.”

Közvetlenül a baleset után érzékeny lelkű filozófusok úgy fogták fel Csernobilt, mint egyfajta szellemi „világvégét”: a haladásról, a médiumokról, az időről és a térről alkotott elképzeléseink összeomlását. Láthatjuk azonban, hogy a kultúra még a szörnyűséges romokon is kicsírázik. Tompítja a „fekete fájdalmat”, és gyógyír a megtépázott emlékezetre. Itt és most a szemünk előtt születik meg a „legújabb folklór”: legendák, történetek, dalok, tárgyi emlékek, amelyek a csernobili katasztrófa kapcsán és a következményeinek leküzdésekor keletkeztek.

Legutóbb, amikor a „Dityatki” ellenőrzőponton keresztül elhagytam a zónát, a dozimetriai monitorozás nem észlelt túl sok „bogarat” a ruhámon. Azért a dzsekimet a gyűjtőkonténerben hagytam. Ez a korábbi szabály előtti tisztelgés. Új, általánosan elfogadott hagyományok is kialakultak országszerte: a csernobili évfordulók kultusza és a likvidátorok iránti megbecsülés, tisztelet.

Csernobilben nemzetünk radioaktív lángokban kereszteltetett meg. És feltárultak nemzettudatunk mély regiszterei. Az atomkor folklórja önmagában egyesíti az ellentéteket: az eszkatologikus istenfélelmet és a pogány emlékezetet, a borzalmat és a szépséget, a humort, a szarkazmust és a reményt. Segít, hogy ne csüggedjünk, hogy begyógyuljon a katasztrófa traumája. A szörnyűség szublimálódik, sőt patetikussá válik. A csernobili katasztrófa világtörténelmi esemény, ugyanakkor gyakorlatilag felfoghatatlan. Ennek a megértéséhez ad mankót a népművészet.

A cikk eredetileg a 24.hu-n jelent meg.