Az utazással töltött idő mintha nem is az aktív életem része lenne, hanem valami szükségszerűség, amin át kell vergődni, hogy az értelmes tennivalók városába eljussak. Pécsett 14 évig dolgoztam, az M6-os autópályán töltött idő ilyen volt. Különösen ilyen volt, ha a földgolyó másik oldalára igyekeztem.

- hirdetés -

Ahogy Ferihegy felé tartottunk, már a kocsiban rám telepedett az undor, ha a Budapesttől San Francisco repülőteréig tartó tortúrára, a kényszerű bezártságra gondoltam. Pedig még csak az Üllői út végénél jártunk. Budapest – Frankfurt – New York – Los Angeles (nem értem miért, hiszen, ha a gázkart kicsit megtolja a pilóta, már ott is vagyunk a célállomáson, San Francisco repülőterén.) Tanulni próbáltam ugyan, de 3-4 óra után parazsakat éreztem a szemem helyén. Megérkeztünk. Mintha egy bölény a Yellowstone Nemzeti Parkból háromszor oda-vissza átgázolt volna rajtam. I Left My Heart In San Francisco, dőlt a hangszórókból Tonny Bennet hangja a célállomáson, a maga kissé – vagy inkább mondjuk így – nagyon nyúlós stílusában.

Akkor, ott, úgy éreztem, hogy ez velem nem történhet meg. Mármint, hogy a szívemet San Franciscóban hagyom. Csak tetézte a bajt, hogy az összes csomagom, melyekben három havi holmim, ruháim, kottáim, könyveim voltak, azt hiszem, valahol Ó-Dél-Pesmergisztánban (nincs ilyen, ne keressétek a térképen) landoltak. Levertség, lemondás, szomorúság a hónapokra otthon hagyott gyerekeim miatt, testemhez tapadó, átizzadt ruha, idegesség, belső zsebemben – mivel szokásom volt így tenni – útlevél, pénz, repülőjegy. Semmi egyéb azon a 170 dolláron kívül, amit a társaság fizetett fájdalomdíjként. Hát, így indult a portya a nyugati parton.

De hála Istennek, nem így folytatódott. A színházat támogató magyarok már vártak. A lakásom 5 perc sétára az Operától, másnap verőfény. Fehérnemű, néhány ing, szappan, fogkefe, dezodor, fogkrém, borotva vásárlás – a 170 dollár kevésnek bizonyult. Sebaj. 10 órakor első próba, első beszélgetés, első találkozás. Anyegin – Thomas Allen, Tatijana – Mirella Freni, Gremin – Nicolai Giaurov, Lenszkij – tiszta fehérneműben, új ingben, frissen borotválva – jómagam. Két nap múlva a színház portáján vártak az idő közben visszatért bőröndjeim.

Mit is írhatnék egy produkcióról, melyben minden és mindenki az volt, aki és ami, mégis izgalmas élő és óvatosan kétértelmű belemagyarázások nélküli tiszta zene, tiszta színház. Napsugaras város, vidám, mégis tartalmas próbák. Freni, Giaurov és Allen egyszerűen fergetegesek. Doppingolnak. A leghatékonyabb doppingszert Frenitől kaptam.

Egyik szabad délutánomon – mivel Lenszkij a második felvonásban meghal – volt időm egy zongoristával Massenet Manonját tanulni, gyakorolni. Éppen a San Sulpice-képet vettük, amikor Freni kopogtatás nélkül feltépte a stúdió ajtaját és se szó, se beszéd, hirtelen bekapcsolódott, s elkezdte énekelni velem a duettet. Fiatalon ez volt az egyik kedvencem – mondta, majd elviharzott, mert éppen az Anyegin-Tatijana duettbe fogtak a színpadon.

Másnap a próba előtt hibátlan magyarsággal szólított meg egy úr. Én vagyok a következő magyar operabarát, akinek a gondjaira bízták önt, Gulyás úr, a nevem Tarics Sándor, de szólíthat nyugodtan Sanyinak, vagy Alexnek – mondta. Igen, ő volt az 1936-os berlini olimpia győztes magyar vízilabda csapatának egyik tagja, olimpiai aranyérmes.

Ettől a perctől kezdve ő és felesége a tenyerükön hordtak. Program, program hátán, vacsorák, társaságok, kirándulások. Az egyik ilyen Muir Woods volt az óriás fenyőkkel. A bejárat közelében egy, az 1900-as évek elején elpusztult példány keresztbe fűrészelve, az évgyűrűk némelyike megszámozva, s az akkor aktuális történelmi események bejelölve. Középen az első bejegyzés: Jézus megszületett. Aztán jött sorba jó néhány fontos történelmi epizód, Amerika felfedezése, Észak és Dél háborúja, első világháború, de ez már csak pár centire a kérgétől. Belvederben, egy kis öböl partján laktak. Hazajártam hozzájuk. Sanyi 102 évesen halt meg.

Tarics Sándorral San Franciscóban – forrás: Gulyás Dénes

Az egyik előadás után bekopogott az öltözőmbe egy úr, vele a családja. Az akcentusán éreztem, hogy nem amerikai. Nagyon kedves, közlékeny érdeklődő volt. A fél szereposztást vacsorára hívták. Hogyhogy nem, vacsora közben kiderült, hogy mindketten szeretünk vitorlázni, nagy büszkén elmondtam, hogy van egy hajóm a Balatonon, egy 28 lábas Rebell és olyan jól, mint a kajütben – a nádastól 100 méterre, horgonyon – sehol nem alszom. A vacsora végeztével megkérdezte: járt már a Fisherman’s Warfban? Még nem volt időm, de tervezem – mondtam. Rendben, akkor holnap reggel 8-ra jöjjön a nagy kormánykerékhez, amire az van írva: Fisherman’s Warf of San Francisco – mondta.

Ezt ki nem hagyom – gondoltam, s másnap reggel időben ott voltam a megbeszélt helyen. Vendéglátóm már messziről integetett, majd oldalán egy matrózzal, aki két hűtőládát cipelt. Azt mondta: nos, Gulyás úr, ha tényleg szeret és tud is vitorlázni, akkor ma „you are the Captain”, de vigyázzon, mert az óceánon erős szelek vannak, ráadásul, ha nem indulunk vissza időben, az apály miatt olyan erősen áramlik ki a víz a Golden Gate alatt, hogy nem tudunk visszajönni, még motorral is alig.

Hát így lettem kapitány egy hatalmas, két árbócos vitorláson, melynek a nappali kajütjében egy stabilan rögzített zongora állt. A lazacos szendvicsek és hideg pezsgők közben tudtam meg, hogy a vendéglátóm egy francia orvos, aki ide költözött, operál is olykor, merthogy sebész, de imád zongorázni, nem csak a saját és vendégei kedvére, de rendszeresen koncertezik is Amerika szerte. Mit mondjak, nagyszerű nap volt. Másnap az Alcatraz celláit is kipróbáltam. 10 perc rabság után amnesztiát kaptam és szabadon engedtek.

Vendégségben Tarics Sándoréknál, Luis Limával – forrás: Gulyás Dénes

A negyedik előadásra Robert Lombardo, a menedzserem, sok jó hírrel a tarsolyában átrepült New Yorkból San Franciscóba. Szokása volt, hogy egy előadásra mindig odarepült, ahol éppen énekeltem. Igazi profi personal manager volt. Nagyszerű érzékkel, füllel, az énekléshez, operához érzékeny affinitással, olasz őseitől megáldott tehetséggel bíró impresszárió. Figyelte a pályámat, s mindig olyan munkát szerzett, amire akkor éppen a legalkalmasabb voltam, pillanatnyi felkészültségem és munkabírásom szerint.

Előadás után égre-földre meg akart lepni azzal, hogy magyar étterembe visz, a Paprikás Fonóba. Emlékezetesen szörnyű fogásokat kellet jókedvet mutatva magamba gyömöszölnöm. A szörnyűségben dobogós volt a hortobágyi húsos palacsinta. Nem tudtam kideríteni, hogy mitől volt hortobágyi, mitől húsos, és mitől palacsinta. Robert szerette, azt hitte, ez igazi magyar koszt.

Az utolsó két előadás között elvileg szabad nap volt. Megcsörrent a telefon, hajlandó lennék-e egy jótékony koncertre a sportcsarnokban. A bevételt a helyi tűzoltók kapják, akik balesetekben elhunyt bajtársaik árváinak javára gyűjtenek. Thomas, Mirella és Nicolai már igent mondtak. Természetesen én is. Másnap utolsó előadás. Utána Freni és Nicolai lakásán búcsúbuli hajnalig.

Amerikában sokat dolgoztam, s nagyon élveztem a munkát, mert a színházak tökéletes feltételeket biztosítottak. Nekünk „csak” jól kellett énekelni. Persze ez sem egyszerű feladat, de semmi nincs olyan felemelő, mint amikor sikerül.

Micsoda változás! Megérkezésem napján elképzelhetetlennek tartottam, de távozásom napján I Left My Heart In San Francisco. Később visszatértem, hogy megnézzem ott van-e még. Erről majd a Kaliforniai kalandok második részében…