Éjszaka érkeztem. Vagy inkább hajnalban. Nem kellett volna megállnom Bécsben, hogy a „Mária, segíts” utcában előre megvásároljam az ajándékokat, melyek persze mind jók valamire, nem csak egyszerű semmitmondó porfogók. Aztán tovább egészen Melkig. Kávé, Apfelstrudel a főtéren és fel az apátságba. Lélekzetelállító (igen, így k-val) az egész. Megállok és nézem az orgonát, s milyen érdekes, ahogy nézem, egyszerre meghallom belül, valahol a fülemben, vagy inkább a fejemben, agyamban Mozart és Bruckner hangkavalkádjait, mert bár nem négykezest, de mindkét zseni játszott az apátság orgonáján. Antwerpen még bő 700 kilométer, gyorsan tovább. Egy ideig hagytam, hogy a jobb lábam elnehezedjen a gázpedálon. Amikor először láttam úgy, hogy az autópálya előttem hirtelen az oldalára fordul, megbillen, gondoltam, aludnom kellene, elvégre Budapest–Antwerpen kb. 1200 km. Benzinkút, alvás, inkább itt ébredjek, mint egy kórházban valahol félúton.

- hirdetés -

Szálloda, közel a színházhoz. Kocsit lent hagyom a garázsban, és séta. Helyi rendező, orosz kollégák a kisebb szerepekben, Larina, Filipjevna, Zareckij, Triké, mind helyiek és mindenki fiatal. Ja… és Lenszkij bizonyos Gulyás Dénes Magyarországról.

Verdi írja egy levelében, melyet, ha jól tudom De Sanctis Cesaréhoz írt: „Jobb későn, mint soha!” Ez a közmondás nagyon kényelmes valamennyi restnek, aki sohasem teszi meg idejében, ami a kötelessége.

Ennek a XIX. századi zseninek intelme irányadó volt számomra, már a Zeneakadémia első évében. Ezért soha színpadra úgy nem álltam, hogy a szerepemet hibátlanul ne tudtam volna. Olykor – mint az Anyegin esetében – a többiekét is.

Gulyás Dénes Lenszkij szerepében – forrás: Gulyás Dénes

Lenszkij jó szerep. Minden megszólalása, áriái, jelenetei, együttesei…. milyenek is? Hálásak, izgalmasak, a helyzethez tökéletesen illeszkedő jellem és személyiségfestő zenék, számomra bizonyos finom dekadenciával, drámaiságában – mondjuk Muszorgszkijjal, esetleg Sosztakoviccsal összevetve – könnyedebb, s kevéssé „harcias” lendülettel „csalogató” zene. Ráadásul a Bohémélet, Rigoletto, Rómeó, vagy Szerelmi bájital tenor főszerepeinél könnyebben énekelhető. Részben, mert rövidebb – Lenszkij a második felvonásban meghal –, és nem állít az énekes elé nehezen megugorható technikai akadályokat.

Talán feltűnt, nem írtam azt, hogy szép zene. A korszakos szerzők zenéje persze lehet szép is, de ezer más érezhető, a matematika tisztánlátásába és egyértelmű képletébe mégsem önthető tulajdonsága, hatása, érzés és érzelemborzoló vagy simogató hatása miatt varázslatos. Az ilyen szerzők zenéjére, nem lehet csak egyszerűen azt mondani, hogy szép. Ezt legjobban Csáth Géza fogalmazta meg a Mesék, amelyek rosszul végződnek című könyvében, Szonáta pathetique című novellájában.

Lenszkij és Olga Antwerpenben – forrás: Gulyás Dénes

Valamikor a ’80-as évek elején – abban az időben sokat dolgoztam Ferencsik Jánossal – egyszer egy beszélgetésen, a romantika, azon belül is Brahms, Schumann, Richard Strauss, Verdi, Wagner, Hugo Wolf és a többi óriás esett szóba. Voltam bátor bizonyos és számomra érvényes sorrendet említeni a szerzők között, melyben a fentiek is szerepeltek, s melynek legvégére helyeztem Csajkovszkijt. Ferencsik arcát enyhe és elnéző mosoly járta át, és megjegyezte: „Tudja, fiam, maga még túl fiatal. Majd változik a véleménye.”

Igen, később változott, egészen addig, amig el nem olvastam Hamvas Béla vonatkozó sorait a Művészeti írásokból, Öt meg nem tartott előadás a művészetről címmel, melyeket a Puccini zenéjéről írtak után így kezd Csajkovszkijról: „…a Csajkovszkij-zene, kevésbé perfid szexualitás, de annál inkább cukor. A világegyetem, mint kolosszális cukrászda, ahol elkényeztetett kisasszonykák nyalakodnak. Ez a feminin művészet is, Muraszakitól George Sandig, ahol az élet, az ágyban kulminál. Párzásra ingerlő geilség, úgynevezett élet. Megint élet.” Hűha!!! – gondoltam a következő Anyegin-produkció előtt.

Az Anyegin-előadás próbája – forrás: Gulyás Dénes

Egy szó, mint száz, itt, Antwerpenben nagy lendülettel kezdtünk.

A fiatal Anyegin, Pavel Csernik azzal az fegyelmezetlen öntudattal suhintotta el a hangokat, melyeket „oroszsága” táplált, igaz, olykor kissé hamisan és időnként enyhén zörgő magasságokkal. Ennek ellenére éreztem benne egyfajta potenciált, ami alkalmassá tehette komolyabb nemzetközi karrierre. Nem tudom, sikerült-e neki.

Két tény azonban biztos. Szinte egy kortyra hajtott fel egy decit abból a vodkából, ami két napja a mélyhűtőben pihent, továbbá azokon a kirándulásokon, melyeket két előadás közben tettünk, komoly késztetést és vágyat érzett arra – s ennek hangot is adott –, hogy a kocsimat vezethesse. Két alkalommal, amikor nem volt benne vodka, engedtem is, igaz, kerestem néha a szót oroszul, hogy fék, fék, fék.

Bejártuk a környéket, Brüsszelt és tovább az Ardenneket, egyik vendégségből a másikba, egy amatőr csillagászhoz is, s addigi életem legjobb antrecote roquefortját ettem Brabo szobrának szomszédságában egy étterem teraszán Antwerpenben. Ennek az ügyes fickónak, Brabónak köszönheti Antwerpen a nevét. Érdemes elolvasni az erről szóló legendát. Emlékezetes portya volt, különösen, mert Bence fiam az édesanyjával az utolsó két hétre kijöttek hozzám.

Vannak fényoldalai a „szakmámnak”, hiszen színháznál, zenénél, művészetnél jobban semmi el nem varázsol. Ez pedig nem is ajándék, inkább áldás. Pláne, hogy még gondolkodni is enged. Kinek lehet igaza, Ferencsiknek, Hamvasnak?