Nem csupán a klasszikus zenei berkek voltak az elmúlt hetekben az Elbphilharmonie, népnyelven az Elphie megnyitásától hangosak. A német média árgus szemekkel kísérte figyelemmel, hogy végre lezárul a majd másfél évtizede húzódó építkezés.
A hamburgi koncertterem, akárcsak a berlini új repülőtér állandó gúny tárgya volt, előszeretettel hozták fel lépten-nyomon az adófizetők pénzének elherdálásának iskolapéldájaként. És valóban, a 2003-ban indult, zajos botrányokkal kísért építkezés az elmúlt 14 év alatt
70 millió euró helyett 789 millió euróba,
azaz több mint tízszeresébe került a tervezett büdzsének.
Jómagam gyakran fordultam és fordulok meg Hamburgban, így én is hozzászoktam a koncertterem fölé tornyosuló daruk látványához. Nem csak én voltam ezzel így: a német Hírcsárda, a Der Postillon, mi sem természetesebb, folyamatosan kommentálta az építkezés fázisait, így például beszámolt arról is, hogy az Elbphilharmonie daruit műemlékvédelem alá helyezte a város, annyira hozzátartozik Hamburg városképéhez. Az említett Postillon a megnyitó kapcsán a következő cikkel kedveskedett: Elbphilharmonie, kezdődik az építkezés második szakasza – ezzel egyrészt a hosszan tartó munkálatokra, másrészt az épület formájára célozva.
Így vagy úgy, de végül elkészült az impozáns épület a koncertteremmel, és közeledett a nyitókoncert napja. A nyitókoncerté, melyre természetesen már régen nem lehetett jegyet kapni (ahogy a koncertterembe az évad végéig semmi másra sem), tudni lehetett viszont, hogy a fellelhető összes német csatorna élőben közvetíti majd az ünnepélyes megnyitót, valamint a Facebook live funkciójával is nyomon követhetőek az események. Csupán az volt rejtély egészen a koncert kezdetéig, hogy
mit is fog játszani a zenekar.
Talán nem véletlenül. A fenti félig ironikus, félig komoly fejtegetés arra kívánt rámutatni, milyen lelkiállapotban ült le több százezer, ha nem millió ember január 11-én a képernyő/rádió elé azzal a célzattal, hogy ő is részese lehessen annak a teremnek a megnyitójának, amelybe ugyan valószínűleg sosem lesz alkalma bejutni, de az ő adójából is busásan költöttek rá.
Olyanok tömegei is leültek a tévé elé, akikről a nagy kultúrintézmények nem is álmodhatnak, hogy valaha is becsábíthatják őket magukhoz. Olyan rétegek, akik bármelyik másik este valóság showt néznének, de most – kíváncsiságból, nyitottságból, bizalomból – a klasszikus zenét választották. Annak a teremnek a megnyitóját, melyet az ország „demokratikus koncertterme, mindenki Elbphilharmonie-ja”-ként emlegettek. Keserűen kellett csalódniuk.
A német nyelvnek több egészen különleges kifejezése van, mely nem, vagy csak nehezen ültethető át idegen nyelvre. Ilyen a
fremdschämen.
Azt az érzést fejezi ki, mikor ugyan más felelős a történtekért, mégis az egyén érez miatta szégyenérzetet. Az Elbphilharmonie nyitókoncertje egy tömény szégyenkezés volt. De még mielőtt további fejtegetésekbe bocsátkoznék, álljon itt a hivatalos koncertprogram (a nyitóbeszédek és az azok között felcsendülő zenék nélkül):
Benjamin Britten: Pán a Hat Metamorfózis Ovidius nyomán című darabból
Henri Dutilleux: Appels, Echos et Prismes a Mystère de l’Instant című darabból
Emilio de’ Cavaliere: Dalle più alte sfere, a La Pellegrina című darabból
Bernd Alois Zimmermann: Photoptosis / Prélude nagyzenekarra
Jacob Praetorius: Quam pulchra es / Motette für 5 hangra és Basso continuo
Rolf Liebermann: Furioso
Giulio Caccini: Amarilli, mia bella, a Le nuove musiche című darabból
Olivier Messiaen: Finálé a Turangalîla-szimfóniából
SZÜNET
Richard Wagner: Parsifal – Előjáték
Wolfgang Rihm: Reminiszenz / Triptychon und Spruch in memoriam Hans Henny Jahnn – ősbemutató
Ludwig van Beethoven: IX. szimfónia – finálé
Nem csodálkozom, ha az olvasó is elgondolkozott egy pillanatig, esetleg logikát keres, felcsap egy lexikont, megnyitja a youtube-ot vagy a spotify-t, rákeres némelyik névre… netalántán, ahogy Angela Merkel a szünetben, finoman elcsodálkozik, és szelíden megjegyzi:
„Mozartot is szívesen hallottam volna.”
És kedves „Angie” Merkel, és kedves olvasó, ezzel nem vagytok egyedül. A nyitókoncert számomra egyben szociológiai kutatásnak is bizonyult, a fentebb emlegetett Facebook Live funkciójával figyeltem a koncertet – és párhuzamosan a videóra érkező kommenteket. Azt a pár ezret.
És akkor tört rám az a bizonyos szégyenkezés.
Nos, sosem felejtem el, egyetemi éveim alatt, annak idején, a 20. századi zene szemináriumon, mikor is a zenetudós professzor az első órán felhívta a figyelmünket: a kortárs zenét meg kell tanulni hallgatni. És akkor még csak nem is az egészen új zenékre célzott – a kurzuson Kurt Weill-lel kezdtünk, nem abszolút véletlenszerűen Benjamin Brittennel, ahogy a nyitókoncert. De végtelenül fondorlatosan, ha már Britten, még véletlenül sem egy tengeri közjátékkal (Északi-tenger… Hamburg, a kikötőváros… biztosan én vagyok az első, akinek ilyen asszociációi támadnak.) Nem, teljesen önkényesen a nyitókoncert elejére citálják a brit komponistát, majd egy szólóoboára írt darabbal indul a műsor… ahol aztán két félidőn keresztül hasonló művek sorjáznak – szünet nélkül. Jól olvassa a kedves olvasó: a karmester külön kérésére egymás után, tapsszünet nélkül csendülnek fel a darabok, mint egy végtelenített szalag.
Jómagam, talán éppen azért, mert nagy barátja vagyok a 20. századi és kortárs zenének, azzal is pontosan tisztában vagyok, miféle akadályokba ütközik ezek előadása – de ami még fontosabb, eladása. Berlinben a kortárs zeneszerző, Aribert Reimann születésnapjára, a három berlini operaház által közösen szervezett koncerten nem voltunk többen, mint 200-an(!), most pedig több százezer ember torkán és fülén nyomnak le olyan muzsikákat, melyek egy igen vékony réteghez szólnak, mert kevesek számára érthetőek. (A Reimann-koncerten beszédet mondott többek közt Wolfgang Rihm zeneszerző is.)
És szégyenkeztem, mert olvastam az özönlő kommenteket. És nem a kommentek miatt szégyenkeztem, hanem
a végtelenül elitista, öntelt kultúrpolitika
miatt, mely szembemenve a hangzatos „mindannyiunkdemokratikuskoncertterme-stb.-stb.”-szlogenekkel újabb árkot ásott a KOMOLYzene szentélye és a földi halandók, neadjisten potenciális koncertre járók közé. A kommentek rendkívül érdekesek voltak. Szinte kivétel nélkül a jó ízlés határain belül maradó, a maga módján reflektáló, mozaikszerű darabjai egy társadalomnak. Nem ítélkező, nem értetlenkedő. De amint felcsendült Wagner vagy Beethoven, egyhangúan fellélegző. Látszott – és ez volt a szívszorító –, nem trollkodni érkeztek, hanem az épületet csodálni és szép zenét hallgatni. És úgy érezték, legalábbis ez utóbbi kapcsán, hogy becsapták őket. Nem tévedtek. Én is úgy éreztem, és később, volt operaházi kollégákkal, barátokkal beszélgetve ugyanezt a csalódottságot, értetlenséget tapasztaltam: egy hatalmas kihagyott lehetőség szomorú visszhangja követte a nyitókoncertet.
