Igényesség és alázat

Erkel Tibor

83 éves korában, türelemmel viselt betegsége után csendben elaludt Erkel Tibor a Zeneakadémia nyugalmazott tanára, a Magyar Rádió zenei rendezője. Tanítványa, később – a Rádióban és a Zeneakadémián egyaránt – kollégája, Némethy Attila soraival emlékezünk rá.

Erkel Tibor

Pályafutását a szegedi konzervatóriumban kezdte zongora- és kamarazene-oktatással. 1964-től ötven éven át a Zeneakadémián tanított, 1969-től tanszékvezető egyetemi tanárként. Tanítványai közül számos nemzetközi rangú karmester, fúvós- és egyéb hangszeren játszó művész került ki.

Erkel Tibor Lendvai Ernő Bartók-kutató hívására 1963-ban a Magyar Rádióhoz került, amelynek előbb zenei rendezője lett, majd 1992-ig zenei főosztályvezetője volt.

Munkásságát 1986-ban Erkel-díjjal, 2012-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével ismerték el. Ugyanabban az évben Újpest díszpolgára lett. Az Erkel Ferenc Társaság alapító tagja, alelnöke volt, majd örökös tiszteletbeli alelnöke lett.

A név kötelez szokták mondani. Az Erkel-család a magyar zenei életben mindig is a minőséget, a nagyon magas minőséget képviselte, és Erkel Tibor – követve a családi hagyományokat – ebből a minőségből sosem engedett. Kérlelhetetlen volt ebben a tekintetben,

nem tűrte el növendékeitől és munkatársaitól sem a lazaságot, pongyolaságot.

Sajnos ritkán találkoztunk. Amikor a Rádióban elkezdtem tanulni, azt a csoportot, amelybe kerültem ő oktatta. Kicsit félve mentem be az első foglalkozásra, és ezzel mindenki így volt.

Tibor neve fogalom volt, megfellebbezhetetlen tudása, hanghordozása szigort kölcsönzött neki, tartása legendás volt. Szeretettel, türelemmel próbálta nyitogatni a fülünket, rávezetni minket a helyes hangzásarányokra; arra, hogy egy rádióműsor milyen sokrétű, mitől lesz jó, hallgatható, tanulságos, élvezetes.

Emlékszem, először egy Kodály Zoltánról szóló műsort mutatott meg. Figyelni kellett, és leírni, mit veszünk észre. Őszintén szólva nem vettem észre semmi különöset. Érdekes műsor volt, de számomra nem több.

10-15 év múlva értettem meg

– amikor már bizonyos rádiós múlttal rendelkeztem, – hogy mik voltak azok a nüanszok, amelyektől az a műsor nem csak tartalmilag, de technikailag is kifogástalan volt.

Erkel Tibor

Amikor elmeséltem neki, hogy ennyi év után, újra meghallgatva a műsort már mennyi minden feltűnt, mosolyogva nézett rám és én úgy éreztem, nagyon megdicsértek.

Tibor mindig a zenéből indult ki. Így utólag már tudom, hogy az igényesség mindennél fontosabb volt neki. Pontosan tudta, hogy az idő a zene legfontosabb eleme, az idő és a ritmus pedig szintén minden rádióműsor alapvető fontosságú meghatározója.

A századmásodpercek fontosságára, egy-egy vágás minőségére, a zenei „úszások” arányára, megannyi apróságra felhívta a figyelmünket, elültette a magot, amiről pontosan tudta, hogy csak sokkal később fog jó esetben kikelni.

Tőle tanulni rang volt.

Később a Zeneakadémián találkoztunk néha a büfében. Beszélgetéseink mindig a zene és a növendékek körül forogtak. Amikor egy-egy hangverseny közvetítés alkalmával ő ült a zenei rendező székében, pontosan tudtam, hogy műsorvezetőként nyugodt lehetek, hiszen tökéletesen felkészült a művekből, pontosan tudta mikor kell „kiadni a piros lámpát” biztos lehettem benne, hogy nem fogok belebeszélni a zenébe, mert az ő figyelme a legapróbb részletekre is kiterjedt. Mindig, mindenekfelett a zene szeretete vezette, és szinte alázatos volt a zeneszerzőkkel.

A rádiózás alapja a pontosság. Tibor megtanította nekünk, hogy a legapróbb részleteknek is tökéletesen kell illeszkedniük, miközben

a precizitás semmit sem ér, ha nincs harmónia

a műsorok elemei között. Az ember rossz szokása, hogy csak utólag ért meg dolgokat, akkor jön rá, hogy köszönetet kellene mondania, amikor már késő. Most e sorok írása közben döbbentem rá, hogy mennyi mindent épp Tőle tanultam meg. Remélem, egyszer valahol még megköszönhetem. Nyugodt, harmonikus álmokat kívánok Neked, Tibor.