Nagybetűs férfiak 1. – Ildebrando D’Arcangelo

Ildebrando D’Arcangelo fotó: Uwe Arens

A Háry Estély egyik sztárvendége Ildebrando D’Arcangelo lesz, aki a legjobb rosszfiú a basszbaritonok sorából.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

Habár erről meglehetősen ritkán ejtünk szót, azért az opera világához nemcsak a zene és a dráma izgalmas és emelkedett elegye vonz sokunkat, hanem az a természetes vágy is, hogy a színpadon igazi nőket és igazi férfiakat láthassunk.

Ildebrando D’Arcangelo fotó: Uwe Arens

Mielőtt még bárki is fölhördülne, sietve jelzem: ez az óhaj teljességgel összhangban áll a műfaj több mint négy évszázados történetével. Merthogy a nagy, közepes és kis mesterek egyaránt arra törekedtek már a kezdetektől fogva, hogy ábrázolják és felmagasztalják közös emberi létezésünknek ezt a két főcsoportját, vagy még pontosabban ezek eszményített képviselőit: a nagybetűs Férfit és Nőt.

Énekszólamok szélsőséges pillanatai és drámai összecsapások hatásos jelenetei mellett bizony ennek érzékletessé tételét kell szolgálniuk maguknak az operaénekeseknek is: nemcsak a hangjukkal, de az egész színpadi kiállásukkal is. Így válhatott egykoron felfokozott feminin ideállá Maria Callas vagy Házy Erzsébet (s ma Anna Nyetrebko), illetve a hatványra emelt maszkulin indulat megtestesítőjévé mondjuk Mario Del Monaco. A jelenség tehát korántsem új, s aki ezt mégis külsődleges divathullámnak vagy épp az operavilág legújabb kori elfajzásának véli, alighanem vajmi keveset ért a művészet ezen ágából.

A Magyar Állami Operaházzal kapcsolatban ide kattintva olvashat tovább.

Mindezt azért szögeztem le így elöljáróban, mert a február végi Háry Estély két külföldi vendége két valódi Férfi lesz. Vagyis olyan operaművészek, akik egész színpadi létezésükkel, éneklésükkel – de megjelenésükkel és kisugárzásukkal is elénk idézik majd e természetes közegében, vagyis a való életben már csak igen ritkán felbukkanó fenomént.

A negyvenhetedik születésnapjához közelítő olasz basszbariton, Ildebrando D’Arcangelo kapcsán mindezt talán már felesleges is elmondani, hiszen külleme révén a „latin szerető” közkedvelt képzetét már az első pillanatban felidéző énekes markáns vonásaival és daliás termetével már-már zavarba ejtően sármos jelenség. Esetében már réges-rég olyan méreteket öltött az ez irányú rajongás, hogy a pescarai orgonista fia rendszerint hamar el is tereli a szót szerencsés fizikumáról:

Én elsősorban a hangomra összpontosítok, mert az opera műfajában az éneklés a legfontosabb, s talán csak jóval azután a húspiac. A hasizmomra is csupán azért vigyázok, mert ha nem marad a megfelelő pozícióban, nem lehetek többé Don Giovanni, s mehetek vissza Leporellónak.”

„Az operaénekes olyan, mint a pap”

– mondja D’Arcangelo, aki igencsak élvezi, sőt kiélvezi a fordulatok lehetőségét –, a mi szakmánk egyik csodája a szerepek és a stílusok váltogatása; imádok rosszfiú lenni, éppúgy, ahogy jófiú is. Rém unalmas lenne mindig ugyanazt a figurát játszani és ugyanabban a feladatkörben mozogni.” Az olasz világsztár ilyesformán azután a Háry Estélyen sem fog majd unatkozni, elvégre diadalmas és nőhódító torreádor (Escamillo a Carmenből), megvesztegethető zenetanár (Don Basilio A sevillai borbélyból) és még delejező erejű sátán (Mefisztó a Faustból) is válhat belőle ezen az egyetlen, február 25-i estén.

Cikkünk folytatásához kattintson ide