Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Erzsike albumai - II. rész

Erzsike albumai – II. rész

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az Opera magazin előző számában megemlékeztünk a Ház egyik leghűségesebb, nyáron elhunyt rajongójáról, Weiszenberger Erzsébetről, aki végrendeletében több ezer egyedi hangulatú fotót hagyományozott az Operára. Erzsike alakját most a sok kép mellett a színház tagjainak visszaemlékezései segítségével próbáljuk feleleveníteni.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

- hirdetés -

Az operaházi művészek közül az egyik legrégebbi kapcsolat Ötvös Csillához, a népszerű koloratúrszopránhoz fűzte a rajongót: „Nem is emlékszem, mikor és hogyan kezdődött az ismertségünk. Erzsike egyszer, régen megjelent valamelyik előadásomon, fotózott, aztán következőleg ismét ott volt, kezében a kész felvételekkel. Sohasem tolakodott, de ha hívtuk, mindig eljött, bármerre is léptünk fel, akár a Margitszigeten, akár a Hilton Dominikánus Udvarában.

Ötvös Csilla és Ötvös Csaba egy Bohémélet szünetében, 1989-ben

Egy időben házikoncerteket is tartottak, ahol az éneklés után evéssel-ivással folytatódott az este. Itt ismerkedett meg az édesanyámmal, akivel szintén jóba lett. Miközben ő kíváncsi volt a közeli hozzátartozóimra, róla szinte semmit sem lehetett tudni. Azt hiszem, valódi családját az Operaházban találta meg, ahol bizonyos emberek sorsát nagyon a szívén viselte és egyfajta repdeső szeretettel vette körbe őket. Nagyon kedvelem a fotográfiáit, több CD-m borítóképét is ő készítette. Nem volt hivatásos fotós, a szeretetétől lettek annyira jók ezek az amatőr alkotások. Sokkal természetesebben viselkedett előtte az ember, mint amikor »profikkal« került szembe, ő pedig mindig elkapta a megfelelő pillanatot.”

Olvasson bele előző cikkünkbe ide kattintva.

„Erzsikével 1983-ban találkoztam először opera tanszaki vizsgámon, a Zeneakadémián – írja Sánta Jolán, az egyik legközelebbi barát. – Kedvesen gratulált és megkérdezte, hogy készíthet-e rólam pár kockát Márfa-jelmezben. Akkor még nem gondoltam, hogy egy életre szóló barátság és az egész pályám dokumentátorává válik. Minden fellépésemen megjelent, szurkolt a produkció sikeréért, gratulált, majd fotózott! Figyelte a megjelent kritikákat, albumokba rendezte és a jubileumi gálán átadta. Minden premierre kedves könyvjelzőt varrt szerepfotómmal díszítve. Annyira megszerettük egymást, hogy a rokonságomhoz is rendszeresen ellátogatott.

Az Opera volt az élete, ahogy ő forgalmazott: a nagy családja!

Nem hiszem, hogy a földön született volna még egy olyan illető, aki ennyi operaénekesnek szerzett volna örömet kedves ajándékaival! Boldog vagyok, hogy ilyen csodálatos ember kísérte végig a pályafutásomat!

Felejthetetlen marad mindannyiunk számára!

Kolonits Klára karrierjét is szinte a kezdetektől kísérte: „Weiszenberger Erzsikét 1995 őszén ismertem meg, amikor Ütő Endre szervezte-rendezte Figaro házassága produkciójában vettem részt, a Gutenberg Művelődési Otthonban. Előadás után egy kedves, idősebb, régimódi tartással rendelkező hölgy jött oda hozzám és bemutatkozott. Akkor még nem tudtam, hogy egy legendával találkozom. Furcsa is így utólag, legendának nevezni őt, aki mindig szinte bocsánatot kérve nyújtotta át kis meglepetéseit. Ha egymás mellé teszem a tőle kapott fényképes könyvjelzőket, azonnal feltűnik, hogy nincs két egyforma… Emlékszem, egyszer megkérdeztem tőle, honnan veszi a szinte sohasem látott fotográfiákat, hogy tudja megjegyezni, kinek mit adott az elmúlt években. Csak annyit mondott mosolyogva:

»Azért, mert ezt szeretem a legjobban, ez az életem.«

Most, hogy már nincs velünk, hangosan is kimondom, mennyire szívmelengetően jó volt, hogy ennyire fontosak voltunk a számára. Utoljára talán 2015 legelején találkoztunk… Akkor már sok fizikai baj akadályozta őt, de kérte, hogy ha lehet, küldjem el neki dedikálva a lemezemet. Akkoriban sok CD-t adtam postára, de emlékszem a gondosságra, ahogy a címét és nevét a borítékra írtam, felidézve az ő írásának gondosságát és szépségét. Erzsikém, remélem, örömet tudtam Neked szerezni, és adhattam valamit a két évtizedes szeretetedért!”

Martin Julianna, a kottatár lelkes dolgozója már gyerekkora óta ismerte Erzsikét: „Nagyon különös érzés ennyi év után ismét kézbe venni az ő felvételeit, amelyeket az 1990-es évek közepén készíthetett az Erkel színházi Pillangókisasszony- és Traviata-előadások szüneteiben. Kisgimnazistaként csodálatos volt belecsöppenni a színház világába, amely azóta is fogva tart. Erzsike nagy rajongással vette körül édesapámat, Martin Jánost, de apu is mindig nagy szeretettel fogadta őt. A mai napig őrzi a tőle kapott fényképeket és könyvjelzőket, sőt Erzsike egy nagy tablót is készített neki a szerepfotóiból, amely a mai napig ki van akasztva az otthonunkban. Amikor statisztálni kezdtem, sokszor jött oda beszélgetni, amióta pedig a kottatárban dolgozom, minden péntek délben pontosan megjelent, hogy elsőként vehesse magához a frissen elkészült következő heti próbarendet. Miért volt neki fontos, hogy mindenről első kézből tájékozódjon, hogy esőben-hóban bejöjjön Kőbányáról a próbacéduláért?

Valószínűleg annyira magáénak érezte az Operaházat és a művészeket, hogy semmiről sem akart lemaradni. Ez volt a mindene.”

Kiss B. Atilla szép sorokat küldött kedves rajongója emlékére: „1993-ban az Aida koncertszerű előadása után vehettem át Erzsikétől az első névre szóló könyvjelzőt. Ő készítette, mozifilmtekercsből. Nem számoltam össze, hogy hányat kaptam azóta. Minden jeles alkalomra egyet. Sokszor bekopogott az öltözőm ajtaján, megkért, hadd készítsen egy fotót. Aztán még egyet, meg még egyet, majd még egyet a tükörből, és már csak egyetlenegyet az öltöző ajtajában. Így ment ez hosszú éveken át, ki tudja, hány helyszínen. Egyszer még Gars am Kampba is eljött, hogy meghallgasson a Toscában. Nemcsak esti produkciókat látogatott, ott volt meghúzódva egy árnyékos páholyban valamennyi nagyszínpadi próbámon. Mindent dokumentált.

Ha felmerült a kérdés, hogy melyik szerepemet hányszor játszottam, ő pontosan tudta.

Ha valaki, ő szerette az énekeseket, rajongott értünk, a recenziókat pedig albumokba gyűjtötte.

»Nem szeretnék már újabb fotókat, Erzsike«,

mondtam gyakran, de ő mindig tudott olyan érvet mondani, amellyel elértünk egy következő évfordulóhoz. Aztán, ahogy gyengébb lett, látva mindinkább fogyatkozó, törékeny lényét, egyre jobban féltem, hogy egyszer csak nem jön el.

Nyáron ment el. Titokban. Úgy, hogy ne tűnjön fel, hogy nem jött be a szünetben. Isten Veled, Erzsike! D.O.M.”

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X