Az Állami Bábszínház 1972-ben mutatta be Kodály művét. Az átdolgozó Szilágyi Dezső volt, a bábokat Bródy Vera, a díszletet Koós Iván tervezte, az előadást Szőnyi Kató rendezte.
„A nagyabonyi kocsmában a diák és a bíró között iddogáló kiszolgált katona mesés nagyotmondásai a képzelet fölragyogásai. Háry lódításai többek a világirodalom Nagy Hazugjainak füllentéseinél, többek münchauseniádáknál. Háry mitikus személlyé növekedett irodalmunkban. Az obsitos mélységesen magyar típus. Mélységesen igaz mese. Egy szomorú helyzetet, egy szomorú embert fogalmazott meg és testesített meg vidáman. A helyzet rossz, reménytelen, és miután Háry képtelen megváltoztatni a jelent és a jövőt, kárpótlásul megváltoztatja a múltat. Mivel nem sok jó jutott neki életében, vigaszul megajándékozza önmagát és derülő közönségét-környezetét a múlt szépségével.
Háry János alakja azt a természetes és egészséges emberi magatartást testesíti meg, hogy ha teljesen reménytelen a helyzetünk, nem rokkanunk bele, kihazudjuk magunkat a csávából. Hazudunk magunknak boldogságot, hírt, elismerést, hazudunk pénzt és hűséget, hősi kalandokat, nagyszerűvé hazudunk magunknak lelkesítő múltat, és nagyszerűvé hazudjuk éltünk formáját.
Kodály Háry Jánosa – Paulini Béla librettójára – pazarabb megvalósítást sosem kapott még bábváltozatánál.
Egy palánkra vetett suba lesiklik helyéről. Hófödte háztetőként látjuk viszont. Később fűvel benőtt hegyoldalként viselkedik. Egy hasas korsóból lesz Ferenc császár. A falról elrugaszkodó mézeskalács-huszár a címszereplővé hazudja magát. Színes szőttesek, festett kelmék, tarka vásznak új meg új helyszíneket terítenek a mese alá. Köcsögök kezükben seprűvel takarítják a császári udvart. Marci bácsi, a parádéskocsis Miska-kancsóból kerekedik a színre. Krucifix generális svarc-gelb kulacs, Mária Lujza és Ebelasztin báró parasztbiedermeier butélia. A mező virító virágai kalocsai hímzések. Az előadás egyik legszebb jelenetsorában – a Bécsbe megérkezéskor – rézsút tartott szőttes-országúton halad a francia királyné hintaja, és vásárhelyi pingált pohárszék a Burg. Parasztfestésű templomi képek is szerepeltek. Pásztorfaragásból nyájat terelő pulikutya. Magát peckesen meghajtó, írott agyagtányér-udvaroncok. Torontáli szőnyegből való a Nix-hegye. Mézesbábok, vásári bábuk dússága: országrészek és korok küldték motívumaikat az előadás szépségéhez. Nem népművészeti revü egyetlen szempillantásig sem. A szereplő tárgyak nem önmagukért, vagy tetszetős külsejükért kerültek színpadra. Mind szereplő-felruházottak.
A díszes és ünnepélyes, vidám és gunyoros tarka tárgyak ugyanúgy fölhazudják maguk körül a világot, miként az ivóban az öreg óbester álmot sző meg nem élt kalandjaiból. A vidám virágok vértől színesek. A tányérok és kancsók a görnyedéstől kecsesek. Minden megszenvedett és évszázadosan kigürcölt szépséget hordoz. A hímzett, stikkelt, mázzal bevont, pitykézett, írott, pingált, szőtt, varrott, fölszépített valóságban a kicsinyke húst díszes tányér kínálja. A felejtést ígérő italt ünnepi korsó rejti hasában.
Miközben a többi színházban mind morcabb, mormogósabb, borúsabb és kietlenebb világot mutatnak a világot jelentő deszkák: a bábszínház színpadának nincs deszkázata. A levegőre nehezedik a könnyed játék. A levegőre és a képzeletre. A kegyetlen színház ellentéte ez: a gyöngéd színház. Nem mondanak le a világ ábrázolásáról. A fájdalmakat-nehézkedéseket nem pipiskedik el édeskés mosoly kíséretében. Nem gyermekded szemléletű, kereskedelmi művészek, hogy bájolkodó giccseket gügyögjenek, Játékaik mélyén sok a keserű tapasztalat, de bevon mindent ragyogásával a szépség és a bizakodás.
(…)
Feltűnik egy roppant sötétkék selyemkendő, sárga hímzéssel. A csúcsosan leboruló kendő valójában hegy, a franciák innen ostromolják meg az osztrákokat. Háry eldönti a csatát. Vesztettek a franciák. A dombtetőn megjelenik egy kandi szempár és egy óriási trikorn, Napoleon kukucskál fancsalian ferdén tartott szájjal. Amint feje kibukkan a hegy mögül, kiderül, nem hegy azm hanem a császár teste. A megvert császár háromszögletű kalapja szétnyílik, fehér béléséből kiborul egy aprócska Napoleon. Ilyen kicsiny lett a csatavesztés után. Az összezsugorodott zsarnok vállára veszi saját fejét, így vonul ellensége rabságába rabláncon,
A toborzó táncbetétjében a derék bábhuszárok bamba kartáncosként sorakoznak fel a színpad elejére és belekezdenek mutatványaikba. Amint felugranak angolspárgába, a férfikar tagjai fennmaradnak a levegőben. Magyar huszár pök a gravitációra.” (Molnár Gál Péter: Bábszínháztörténet)
A bemutatóra a Jókai téren került sor – az Andrássy, akkor Népköztársaság úti épületet akkor épp átépítették -, a zenei aláfestést a Londoni Szimfonikus Zenekar adta, a felvétel dirigense Kertész István volt. A színházban vették fel a prózai jeleneteket, a címszereplő báb Sinkovits Imre és Melis György hangjára elevenedett meg.
A műfajt rajongó színházkritikus mellett idézzünk egy zenetörténészt is, Kroó Györgyöt, aki a megannyi vizuális ötleten túl természetesen a zene és a báb kapcsolatát, a két műfaj egymásra találásának lehetőségeit és korlátait vizsgálja, pontosan értve, miért maradnak ki vagy rövidülnek meg a bábelőadásból a daljáték bizonyos számai (leginkább Örzse dalai). Az okot így magyarázza:
„Ez nem a zene népszerűsítése, hanem egy, a partitúrából kiinduló, azt önállóan értelmező, az auditív élményt vizuálisan magyarázó, kibontó, kiegészítő komplex művészet: zenei bábszínház.
(…)
Azért ez a bábszínpadi Háry más, mint a Kodály-féle. A daljáték legmélyebb rétegébe ugyanis csak a népdal-áriákon át vezet az út. Ezek egyéni-emberi portrékra nyitnak ablakot, a kalandok, vidámságok, életképek mögött fájdalmakra, megpróbáltatásokra, és így mélyebb hitelességgel érzékeltetik a mesemondó, zenét álmodó költő nosztalgiáját is. (…) A bábszínpad nem bírja el az ária-dramaturgiát, az állóképet, a cseleménynélküliséget. Itt a két minőség ötvözésének határához érkeztek; a mozdulatlan, belül élő, zenélő emberi arc – talán csak egyelőre – kívül rekedt e nagyszerű színház lehetőségein.” (Kroó György: A látvánnyá varázsolt zene)
