Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Lerántjuk a leplet a korai hangfelvételek titkairól

Lerántjuk a leplet a korai hangfelvételek titkairól

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Hogyan szólhat „kettős hangzással” egy zongora egy Chopin-felvételen? Ki volt az az énekes, aki első lemezeit megsemmisítette, majd nyolc évig elkerülte a stúdiókat? Két tipikus „hangfelvételi műfaj” alapján vonunk le néhány jellemző hangzásesztétikai következtetést az akusztikus korszak (1877-1925) felvételeiről.

Az akusztikus művészetek mostohagyermeke – a Gramofon blog hangfelvétel-esztétikai sorozata.

- hirdetés -

A zongorafelvételeket sokszor készítették olyan speciális tölcsérrel, amely derékszögben meghajlítva egészen benyúlt a húrok fölé. A tölcsér szájának a hangszer méretéhez viszonyított korlátozott kiterjedtsége természetesen nem tette lehetővé valamennyi hangfekvés arányos rögzítését, ezért e felvételek hangzása általában nem kiegyenlített. Ám éppen ez a belső aránytalanság olykor meglepően érdekes hangzást eredményezett. Pl. a Deutsche Grammofon centenáriumára megjelentetett ünnepi CD kiadványon van egy szép Chopin-felvétel, amelyen a discant fekvésben a hangszer közeli, míg a basszusban távoli hangon szól, szinte olyan a hangkép, mintha egy közeli zongora magas hangjait egy másik zongora a távolból kísérné.

“Egy hangfelvétel – legyen akár zene, akár művészi próza – három szempont szerint minősíthető.” A részeltekért kattintson ide!

Egy ilyen „kettős hangzás” ma már súlyos hiba lenne, pedig igen különleges, s nem is kell hangsúlyoznunk, hogy koncerten a zongorát nem így halljuk. Egy másik jellegzetesség, hogy mivel a felvevő tölcsér torkában levő membrán nem képes a zongorahang rendkívül gyors berezgésének pontos követésére, a hang – még az esetlegesen élesebb hangszín ellenére is – lágy, tenuto benyomást kelt.

Különleges, „nem létező” zongora szól e felvételről, s hallgatása közben azon is elgondolkodhatunk, hogy minden törekvés ellenére hová lett a hangzás természetessége.

Az ének felvétele azért is volt viszonylag egyszerűbb, mert az énekes egészen közel állhatott a tölcsér torkához, s talán ennek is köszönhető, hogy ezekben az évtizedekben igen nagy számban készültek ilyen felvételek, mégpedig a könnyed dalocskáktól az operaáriákig a legváltozatosabb műfaji skálát felölelve. S miközben a hangfelvétel gyarapította az énekesek hírnevét, ők ugyanakkor a hanglemezek népszerűségét növelték. Persze az énekesek és a hangfelvétel kapcsolata eléggé eltérő volt: egyesek idegenkedtek a felvételektől, míg mások örömmel fogadták a felkéréseket.

A kor egyik ünnepelt szopránja: Nellie Melba 1895-ben készítette első felvételét. A korabeli kritika rendkívül jó véleménnyel volt róla, mégis amikor a művésznő meghallgatta, szörnyülködve jelentette ki, hogy

inkább elmegy egy lakatlan szigetre, de felvételt nem készít.

A stúdiókat nyolc évig valóban el is kerülte, sőt az általa kifogásolt lemezeket állítólag megsemmisíttette. (E döntését később jóvátette: a rádiózás őskorában a nagy művészek közül elsőként vállalta az élő közvetítést.) Melbával ellentétben Caruso, bár barátai azzal akarták lebeszélni a lemezfelvételről, hogy ne pazarolja hangját az efféle játszadozásokra, 1902-ben a Rigoletto kesztyűáriájáról mégis elkészítette első felvételét, ráadásul a kor egyik tipikus „stúdiójában”: egy szállodai szobában.

A helyszín talán különösnek tűnik, de akkoriban a csendes utcákról még nem szűrődött be a zaj, s szállodai porszívók sem zavarhatták a felvételt. Szerencse, hogy nem hallgatott a „jóakarókra”, mert számos gyönyörű felvétellel ajándékozta meg saját korát és az utókort. Hogy kedvelte a felvételeket, azt az is tanúsítja, hogy le is fényképeztette magát, amint az akkori „csúcstechnikájú” lemezjátszója előtt állva éppen zenét hallgat.

Egy másik világhírű énekesnő: Adelina Patti már túl volt pályájának delén, amikor végre beengedte a kastélyába egy hanglemezcég stábját, s amikor a felvétel elkészült, azt azonnal vissza is hallgatta. Annyira elragadónak találta hangját a felvételen, hogy az anekdota szerint így lelkendezett:

„Ó, istenem! Most már értem, miért vagyok Patti! Ó, igen! Micsoda hang! Micsoda művész! Mindent értek!” – s közben csókokat dobált a tölcsérbe.

A korabeli felvételeken az énekes – aki szinte közvetlenül a tölcsérbe énekelt – jól hallható, míg az igen gyakori zongora már eléggé a háttérben van. Zenekari kíséret esetén a hangszerek egy része már éppen csak sejthető, de törekedtek az esetleges szólók (fuvola, klarinét) kiemelésére, míg a basszust játszó hangszerek nehezebben azonosíthatók, de összhatásuk rendkívül különleges. Így akarva-akaratlanul itt is létrejött egy olyan mélységi tagozódás, ami a mai legjobb hangfelvételeknek is jellemzője.

Csakhogy van egy nagy különbség: a mai felvételek legtávolabbi hangsíkja is érthető, míg az akusztikus felvételeknél a távoli síkok elmosódottak. Vagyis mai füllel is van valami megnyerő, valami jellegzetes e felvételek hangzásában, emellett érezhetjük azt a közvetlenséget, ahogyan az énekes megszólal: mintha valóban előttünk állna, hiszen hangja minden elektronikus közvetítő eszköz nélkül, közvetlenül került a lemez barázdáiba. (Az analóg technika virágzásakor az úgynevezett direkt vágott lemezek is ezt a közvetlenséget szolgálták.)

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X