Mély merítés

Cserepes Károly

Irigylésre méltón békés elfoglaltság lehet egy éven keresztül azzal pepecselni egy stúdióban, hogy hangmintákat válogat az ember, hogy a régiekből új zeneművet készítsen. 

Ez a tevékenység nem új, sőt sztárjai is vannak a „műfajnak”, de az, hogy valaki ezt népzenei felvételekkel csinálja, nem szokványos. (Kíváncsi lennék arra, milyen lehet ugyanez klasszikus zenével. Azt gondolom, hogy nehezebb megvalósítani a művek bonyolultabb szerkezete miatt.)

Cserepes Károly stúdióban szedett szét néhány népzenei felvételt, és újra összerakta őket. Dallamokat párosított egymással, az egyik megkapta a másik kíséretét, kivágott hangmintákból összerakott mozaikokkal emelte ki a ritmust, ahol kellett, szintetizátorral fogta egybe a kompozíciókat, így adva a dallamoknak új karaktert.

Cserepes Károly mindig háttérbe húzódó személyisége ellenére 1976 óta folyamatosan zenél színpadon és stúdióban.

Első zenekara, a Kiss Ferenc által alapított Vízöntő a népzene reprodukálásáról lassan áttért a kísérletezésre, aminek több lemez őrzi a nyomát. A népi hangszerek mellett már itt hozzányúlt a szintetizátorhoz, ami ekkor és később is az én ízlésem szerint sokszor kissé idegenül hangzott abban a környezetben. Bár a következő felvételen éppen jól szól:

Nem így az alkalmazott zenék, filmzenék és néhány olyan produkció esetében, ahol más műfajok felől közelített a népzenéhez, és nem a népzenébe emelt be kívülről jövő hatásokat.

A Blacklake megalkotásával a korábbi feketetói vásárok hangulatából szeretett volna egy kivonatot megőrizni.

Abból, ahogy esténként végigment az ember, és folyamatosan mindenhonnan főleg hegedűn, tölcséres hegedűn vagy gitáron játszott élő zenét hallott a különböző nemzetiségű előadóktól. Mert a feketetói vásár jellege és hangulata átalakult. A mai napig egész Erdélyből járnak ide minden ősszel a vásározók, de az a vásár, ahol a múlt évezred végén még a padlásról előkotort eredetileg saját, helyi használatra készült népművészeti alkotásokat, tárgyakat lehetett megszerezni, valószínűleg a sok turista miatt turkálós, nagyüzemi jelleget kapott. Az esemény korábbi rajongóit elveszítette, igaz, cserébe sok új látogatót nyert. (Már ha ez nyereségnek nevezhető.)

A lemezen felhasznált anyag mély merítés nem csak Erdélyből, és nem csak a népzenéből. A kalotaszegi prímás, Netti Sanyi mellett több-kevesebb helyet kapott a román lakodalmas, cigányzene és klezmer, de külön darabot kapott a mára elfelejtett, régebben legendás utcazenész Bangó Kálmán is, aki fényes vendéglátós karrierjét zárta le az utcán, ahol saját készítésű üvegcimbalmán játszott.

A sok különféle forrás felhasználása ellenére a lemez egységes marad. Nem dominálja a fent említett szintetizátor, és ahol megszólal, annak legtöbbször komoly funkciója van: Cserepes ennek segítségével köti össze és „rázza gatyába” a különböző hangmintákból készült kompozíciókat. A hangminták eredetijének beazonosításában nem sokat segít, annak ellenére, hogy valószínűleg az összes adatközlő neve szerepel a borítón, sőt három szám címében is.

Nem hiszem, hogy a népzene vagy világzene ezzel a lemezzel közelebb kerül azokhoz, akik eddig nem hallgatták – hiába remélte-reméli ezt a szerző –, mert a felhasznált zenék fő motívumai olyan formában maradtak érintetlenül, ahogy csak az hallgatja meg őket, akinek eleve van ehhez affinitása.  Bár nyilván ez őt nem nagyon zavarhatta, hiszen egy interjúban így fogalmazott:

„Nem szánom egyáltalán piacra. De valakikhez mindig eljut.”