Papageno Radio
Címlap A tölcséres korszak legproblematikusabb felvételei

A tölcséres korszak legproblematikusabb felvételei

A tölcséres korszak legproblematikusabb műfaját a szimfonikus felvételek jelentették. A felvevő rendszer kis érzékenysége nem tette lehetővé egy nagyobb együttes felvételét, mert a tölcsérek érzékenységének „hatósugara” igen korlátozott volt. Mivel azonban a lemezhallgatók egyre jobban követelték a szimfonikus műveket, azokat kezdetben tisztán fúvószenekari, majd részben áthangszerelt változatokban rögzítették.

Az áthangszerelt változat azt jelentette, hogy pl. a mély vonósokat mély fúvósokkal erősítették vagy helyettesítették. Ezért mind hangtechnikai, mind előadói szempontból óriási előrelépést jelentett, amikor 1914-ben a Deutsche Grammophon Nikisch Arthúr vezényletével elkészítette az első eredeti hangszerelésű felvételt Beethoven V. szimfóniájáról.

Ha megnézzük az akkori „szimfonikus zenekar” felvételét, feltűnő, hogy a hangszerek elhelyezésének nincsen köze a szokásos pódiumültetéshez. A felvevő rendszer érzéketlensége miatt ugyanis azokban az időkben az ültetést és a zenekari létszámot aprólékosan meg kellett tervezni, s ebben az előadóknak is – döntően a karmesternek – igen nagy szerep jutott. Jóllehet a hangteret valóban nem építették fel tudatosan, ám a hangforrások elhelyezésével valószínűleg többet bíbelődtek, mint ma.

Az akusztikus művészetek mostohagyermeke – a Gramofon blog hangfelvétel-esztétikai sorozata.

A halk vonósok egészen a tölcsér közelében ülnek, de a második pult hangszerén már sugárzásjavító tölcsér van, hogy hangja eljusson a felvevő tölcsérhez. (Ez a tölcsér nem erősíti, csupán „tereli” a hangot, egyben javítva a hegedűhang sugárzásának hatásfokát.) A hangszerek egymás közötti takarását (aminek csökkentésére sajnos még napjaink koncertjein sem fektetnek különös gondot) a cselló magasra helyezésével kerülik el. Meglepő a vonósok kis létszáma, ám ez indokolt döntés volt, hiszen a tölcsértől távolabbi vonósok hangja azt már úgysem érte volna el a rögzítéshez szükséges hangnyomással.

A hangosabb fúvók távolabb vannak, még a felvevő tölcsér oldalán is fújják hangszereiket.

Egyben láthatjuk a stúdiókra mindenkor jellemző akusztikai csillapításra szolgáló drapériákat, melyek kétségtelenül jót tettek a hangtisztaságnak, de elnyelésükkel nem szolgálták a hangerősséget, bár az is kétségtelen, hogy az ilyen kis csillapítatlan termek rezonanciái komoly elszíneződésekhez vezetnek.

Hogyan jellemezhetjük egy ilyen felvétel hangzását? Meghallgatva az V. szimfónia már említett felvételét, a fúvósok dominanciája főként a halkabb vonósállásoknál jelentős, néha olyan szólamok is markánsan jelennek meg, melyek a későbbi felvételeken már beágyazottabbak. A vonóskar a nagyzenekari hatás helyett inkább kamarazenekari benyomást kelt. Nagyon visszafogott a teremhatás, a távolabbi hangszerek megszólalásán is érződik a felvételi helyszín csillapítottsága. Összességében azonban a felvétel mai füllel is élvezhető, s – Toscanini későbbi véleményével ellentétben – meggyőzően idézi fel számunkra Nikisch Arthúr kiemelkedő karmesteri adottságait, a hangfelvételekhez való viszonyát és a felvétel készítőinek szaktudását.

Ha össze szeretnénk foglalni az akusztikus korszak felvételeinek általános hangzásesztétikai jellemvonásait, akkor azok az alábbiak:

  • a felvevő tölcsér elszínező hatásából eredően jellegzetes „tölcséres” hangkarakter,
  • különleges, a későbbi korok felvételein nem tapasztalható basszushangzás,
  • a vágórendszer tehetetlensége következtében lágy hangindításos karakter,
  • nagy kontraszt a közeli és a távoli hangsíkok között: a közeli sík olykor túlzott intimitásával szemben a távoli síkok elmosódottsága,
  • zenekari felvételek esetén a nagyzenekari hangzás helyett inkább „kamara” jellegű megszólalás,
  • viszonylag kis dinamika,
  • visszafogott teremhatás,
  • az énekhangon sokszor érződik az „emelkedettebb” hangképzés, hogy a művész legyőzze a felvevő rendszer érzéketlenségét.

Megjegyzendő, hogy a felsorolt néhány jellegzetességből eredően a tölcséres korszak hangzása ma már ugyanúgy a korábbi századforduló hangulatának egyik jelképe, mint a karcos, fekete-fehér némafilm villódzása.

Ugyan nem említettük a magasabb alapzajt, sercegést, tűzörejt, azonban egyrészt ez nem esztétikai, hanem hangtechnikai kérdés, másrészt nem a korabeli felvétel sajátja, hanem a „hálátlan” utókor barázdaroncsolása. Amikor az előadók meghallgatták a frissen készült lemez próbanyomatát, akkor annak zaja nyilván sokkal alacsonyabb volt, mint azt napjainkban az agyonjátszott lemezeken hallhatjuk. Hozzá kell azonban tennünk, hogy az ma már teljesen reménytelen, hogy e felvételeket úgy hallgassuk, mint ahogyan azokat megjelenésükkor hallgatták. Egyrészt akkor a gépi hang még az újdonság varázsával hatott az emberekre, amitől ma nagyon távol vagyunk. Másrészt a mai hallgató már ismeri korának hangfelvétel-technikáját, ami igen magas és nehezen kikapcsolható mércét jelent számára.

Ettől függetlenül – hasonlóan ahhoz, ahogy egy régi ikon esetében sem a szúk által rágott lyukakat számolgatjuk, hanem a művész üzenetében leljük örömünket –

a régi hangfelvételek hallgatásakor is sok élményben lehet részünk,

ha a sercegésekből kibányászva és a felsorolt esztétikai tulajdonságokra is figyelve magát a zenét hallgatjuk, egyben tiszteletet érzünk e hőskorszak művészei és műszaki szakemberei iránt.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X