Kevés személyiség akad a magyar kultúra történetében, aki olyan mélyreható változásokat tudott előidézni nemzetünk önképében és műveltségében, mint Kodály Zoltán. Az ötven éve elhunyt zeneszerzőre, zenepedagógusra és népzenekutatóra nagyszámú ünnepi esemény keretében emlékezik hazája.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
A 2017-es Kodály-emlékév programjaiban részt vevő Magyar Állami Operaház és Kodály Zoltán kapcsolata a komponista egyetemi éveire vezethető vissza, amikor az Eötvös Collegium és a Zeneakadémia kiváló diákja rendszeresen látogatta a Királyi Operaházat, különös előszeretettel a Wagner-előadásokat. Tudjuk, hogy kezdettől vonzotta őt a színpad, s bár
sok opera- és balett-tervét végül nem tudta megvalósítani, három színpadi művet mégiscsak létrehozott:
mindhárom ősbemutatójára (Háry János, 1926, Székely fonó, 1942, Cinka Panna, 1948) az Ybl-palotában került sor. 1945 januárjában az ostrom elől menekülve a művész és felesége az Operaház óvóhelyén talált menedéket. Ezért mutathatta be 1945. február 23-án, a földszinti ruhatárban a Missa brevist a Ház szólistáiból alakult kamarakórus.
2017. március 6-án – a zeneszerző halálának napján – az Erkel Színház ad otthont egy Kodály-hangversenynek, amelyen három olyan nagyobb apparátust foglalkoztató darab hangzik el, amely az alkotó portréjának különféle vonásait villantja fel. A legkorábban keletkezett, bariton szólistát foglalkoztató Két ének (op. 5, 1913–1916) a kamaraművek és dalok ifjú komponistáját mutatja be, azt a muzsikust, aki fiatalemberként a századelő magyar modernizmusához (elsősorban Ady Endréhez), illetve a francia új zenéhez (Debussyhez) kapcsolódott. A Két ének igen ritkán szólal meg a koncerten hallható zenekari változatban, annak ellenére, hogy Kodály rendkívüli hangszerelési adottságairól, Debussy zenekari színeivel vetekedő orkesztrális fantáziájáról tanúskodik. Kodály e kompozíciójában kerül talán a legközelebb A kékszakállú herceg vára Bartókjához is, ám mégis tagadhatatlanul a saját, mással össze nem téveszthető hangján szólal meg.
Csak rá jellemző a versválasztás és a szöveg dallamba foglalásának módja: az antikizáló Berzsenyi (A közelítő tél) és a szimbolista Ady (Sírni, sírni, sírni) verssorai egyaránt alkalmat adnak arra, hogy a magyar nyelv újszerű prozódiájának, dallammá formálásának a népdalokból leszűrt tapasztalatait kamatoztatják, míg a költők páratlanul gazdag képi világa
a mindenhol jelenlévő szófestés technikáján túl a hol fátyolosan impresszionista, hol klasszicizáló harmóniavilágba szűrődik be.
A Galántai táncok (1933) Kodály gyermekkorába vezet vissza. A zeneszerző 1885 és 1892 között itt (ma: Galanta, Szlovákia) nevelkedett, és első, meghatározó zenei élményeit is ekkor szerezte, továbbá a családi házi muzsikáláson túl cigánybandák játékát is megismerhette. Galánta ugyanis híres volt roma muzsikusairól, olyannyira, hogy a 19. században akadtak olyan lelkes kottakiadó cégek, akik közreadták e formációk dallamait.
Kodály ezekből a 18. századi közzenéket tartalmazó gyűjteményekből válogatva állította össze virtuóz zenekari szvitjét a 80. évfordulóját ünneplő Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara számára. A Dohnányi Ernő vezényelte ősbemutatót követően a Galántai táncok azonnal felkerült a világ zenekarainak repertoárjára. Nem csoda, hiszen testvérdarabjához, a magyar népzenére épülő Marosszéki táncokhoz (1929) hasonlóan lehetőséget teremt arra, hogy a szimfonikus együttes minden hangszere-hangszercsoportja megcsillogtassa tudását. A táncsorozat azonban nem tekinthető csupán egyszerű jutalomjátéknak. Legalább ennyire magyar történelmi tabló is, amely – a Kodályt is mélyen megrázó trianoni tragédia után – egy kivételes nemzet tragikus sorsát foglalja zenébe. A táncok rendre visszatérő rondótémája a büszke és szenvedélyes magyarság szimbóluma, míg a közjátékban megszólaló egységek az egyszervolt csodálatos Magyarország színeit vetítik elénk.
A hangversenyt záró Budavári Te Deum (1936) Kodály hangszeres és vokális apparátust egyaránt foglalkoztató reprezentatív kompozíciói sorába illeszkedik, s mint ilyen, az 1923-ban keletkezett főmű, a Psalmus hungaricus párja. De míg a Magyar Zsoltárban Kodály magyar nyelven az elárult-meghurcolt egyén fájdalmát fogalmazza meg, a hálaadó Te Deum – a műfaj sok évszázados hagyományát követve – egy ünnepi liturgikus szertartás fényét emeli. Valóban, a töröktől való felszabadulásának 250. évfordulójára készült remeket, a Mátyás-templom látványos szertartásának részeként mutatták be.
Ennek ellenére nem liturgikus mű, hanem hangversenyzene – manapság is elsősorban koncerttermekben szólal meg. Az őskeresztény latin szövegre épülő oratorikus alkotás rézfúvós fanfárjaival, nagy kórusmegszólalásaival tudatosan reflektál a barokk muzsika pompájára (Händel maga is írt Te Deumot), de nem tagadhatja, hogy hangszerelésében és reprezentativitásában közel áll Bruckner 1884-ben befejezett Te Deumához is.
Kodály – hasonlóan többi zenekari kompozíciójához (a Psalmus Hungaricus mellett a Te Deum után keletkezett Páva-variációk és a Concerto) – e művében is az elmúlt évszázadok legfontosabb formai, illetve zeneszerzés-technikai elveit ötvözi. Maga a nagyforma a bécsi klasszikus szonátaelvet tükrözi, de e keretet számos kisebb, részben a szövegből kiinduló formaegység szabdalja tematikailag-karakterekben elkülönülő részekre, s e formaegységek közül – Kodály páratlan mesterségbeli tudásának dokumentumaként – kiemelkedik a barokkra utaló három nagy fúga, amelynek utolsó részéből fejlődik ki a híres kvarttorony. A tételt nyitó, s a visszatérésben is megjelenő rézfúvós fanfár pedig Berlioz híres Rákóczi-indulóját idézi meg, ezzel is jelezve a darab nemzeti hovatartozását, azt, hogy a Budavári Te Deum