A historizmus aktuális helyzetéről ebben a blogban előzőleg megfogalmazottakat illusztrálandó, folytatásként álljon itt rögtön egy hangzó koncerthirdetés 2013-ból. A felvételen ajánlott koncerthez hasonló rendezvények ma a világon bárhol, bármelyik szimfonikus zenekar környezetében előfordulhatnak, sőt egyre gyakrabban elő is fordulnak. Azért tartom érdemesnek, korábbi ígéretemhez híven, részletesebben elemezni az éppen ezen a filmen látható, hallható részleteket, mivel a videón keresztül kommunikált hozzáállás és hangzáskép nagyon jól példázza a mai állapotokat és gondolkodásmódot a régizenével, itt konkrétan a barokk repertoárral, kapcsolatban.
Mielőtt a videórészlet elemzésére rátérnénk, érdemes pár szót ejteni a weblapon található írott ajánlóról és a benne szuggerált tartalomról, ahol a gyanútlan zenerajongó rögtön azokkal a csúsztatásokkal és ellentmondásokkal találhatja szemben magát, amelyek, több hasonló elem mellett, a mai „régizenei életben lassan eluralkodó „kommersz” tendenciákat segítik elő és erősítik. Minden ezen a ponton kezdődik (és nem csak a zenei életben): a jól kommunikált és kellő pénzzel alátámasztott, meggyőző reklám akkor is hat, ha a tartalma köszönő viszonyban sincs az eladott zenei „termékkel”.
A lap elején legelőször a Berlini Filharmonikusok jól ismert sárga logója köszön ránk, ez a szín az oldal egészét is meghatározza. Rögtön alatta viszont már egy híres barokk szerzők műveiből (Corelli, Vivaldi!) remekül összeállított és jól eladható (A négy évszak!!!) programot láthatunk, melynek előadói a (szintén kiválóan megválasztott) Berlini Barokk Szólisták néven szerepelnek. Egy rutinos régizene-hallgató már itt kezdhetne gyanakodni, különösen, mikor a programrészletezőből az is kiviláglik, a Filharmonikusok első koncertmestere is szerepel a produkcióban.
Innentől kezdve több kérdésnek kell(ene) felmerülnie:
Mit takar egyáltalán a „Barokk Szólisták” név? (hiszen egyébként az egész oldalon sehol sem szerepel, hogy „régizenészek” lennének)
- Az Angol Barokk Szólisták (Sir Eliot Gardiner) példája alapján ez mégis egy újabb historikusan informált zenészekből álló csapat lenne? (Még, ha Gardnier együttese nem is mindig a legújabb kutatások barokk álláspontját képviseli, tagjai azért képzett régizenészek.) A Berlini Filharmonikusok (tagjai) tehát tényleg megtanultak barokk hangszereken is játszani? (Napi elfoglaltságaik és a turnék mellett ennyi pluszmunka egy teljesen más hangszeren nem tűnik túl valószínűnek.)
- Esetleg a gondosan és ügyesen megválasztott név már eleve a marketing és a tudatos megtévesztés része? (Elképzelhető.)
- Vagy csak a barokk zeneművekből álló programra utal a névválasztás? (A videó megtekintése előtt tán ez tűnik a legvalószínűbbnek. Ilyenre sok példa van, sőt a Magyar Barokk Trió esetében még a programválasztás sem indokolja az együttes nevét)
- Esetleg, nem akarván kimaradni az aktuális trendből, ők is, mint sok más együttes „úgy tesznek” mintha barokkoznának? („sokoldalúságukat” bizonyítékaként és persze, hogy ezt a piaci szegmenst se kelljen másnak átengedni.) (Szintén elképzelhető.)
További találgatások helyett vizsgáljuk meg még egyszer, kissé tüzetesebben a felvételt és derítsük ki a minden képzeletet felülmúló valóságot.
Barokkhegedűsként nekem vonós részletkérdések nyilván mindig is sokkal fontosabbak (főleg, mivel tudom, mennyit is befolyásolnak az összhangzásban) és ismeretlen „historikus” együttesekkel találkozva rögtön rá is áll a szemem az oda nem illő részletek keresésére (szakmai ártalom). Mentségemre szolgálhat az a tény, hogy ezek a stílushoz, korhoz nem illő részletek tényleg nem csak optikai elemei a barokk zenélésnek. Hangfelvételeken gyakorlott füllel ugyanígy meg lehet állapítani a helytelen hangszerhasználat, oda nem illő tartozékok okozta stílustörést. Sajnos a mai felvételek többsége (sok híres régizene-együttesé is) tartalmaz ilyen elemeket.
Ebben a konkrét esetben az összkép az átlagosnál is zavarba ejtőbben kaotikus (ezért is választottam „állatorvosi lóként” példának). A videón minden hegedűn és brácsán látható álltartó(!) és szinte mindenütt megtalálható hídpárna(!!!) játéktechnikai jelentőségére és a „korhűséget” hangzásban is gátló hatására egy következő blogbejegyzésben részletesen ki fogok térni. Addig is, hosszabb magyarázat helyett álljanak itt a puszta tények: az álltartó (a hegedű felső részén, nevéből is következően az áll alatt) a híres német hegedűtanár és virtuóz, Louis Spohr találmánya, amely 1820 után kezdett lassan és fokozatosan elterjedni a hegedűsök között. A „hídpárna”, vagy más alakú vállpárnák (a hegedű alatt) még később, valahol a 20. század derekán kezdték világhóditó útjukat a hegedűtanításban. A fentiek ismeretében tán mondanom sem kell, hogy ezek a „segédeszközök” Corelli (1653-1713) és Vivaldi (1685-1741) kapcsán nem lehetnének kívánatosak egy „autentikusságra”, „korhűségre” törekvő együttes esetében. Ugyanez érvényes a felvételen szintén jól látható csellólábakra (a hangszer alatti, fém, támasztó tüske), melyek a 19. század előtt csak nagyon kivételesen voltak (ha egyáltalán) használatban.
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az első zenei idézet kivételével (ahol az első hegedűs hangszerén, mintha másféle felső húrok látszódnának) minden hangszeren fémhúrok találhatók (1915!!! előtt a hegedű-család hangszerein kizárólag állati bélből készült húrokon játszottak), akkor szinte biztosra vehetnénk, hogy a zenekar nevében a „Barokk” jelző csakis a programválasztást jelentheti.(A hegedűk fémhúrjaira a rajtuk látható fém finomhangolók használatából következtethetünk, mivel ezek bélhúron nem fordulnak elő.)
Az alapkérdésre a válasz azonban koránt sem ilyen egyszerű és egyértelmű! Ha ugyanis a videón látható vonókra is vetünk néhány pillantást, egészen új színekkel gazdagodik a reklámozott koncert koncepciója, miközben egyre kaotikusabbá is válik. Míg a hegedűsök kezében többnyire „barokknak látszó tárgyakat” láthatunk (valójában ezek is valószínűleg „modern” –értsd, romantika korabeli- tulajdonságokkal és egy barokk vonókra jellemző hegyes csúccsal ellátott „látszatbarokk” eszközök), a csellisták, sőt a Négy évszak szólistájának vonója is (ne feledjük, az első koncertmester!) a legjobb esetben is egy a klasszika korából származik, vagy egész egyszerűen”modern”.
Tehát egy opportunista előadásról van itt szó, ahol a „barokk-szerű”, mindenesetre könnyebb súlyú vonók adta előnyök találkoznak a modern hangszerek és a rajtuk lévő fémhúrok „üzembiztosságával”. (Mert persze, az előzmények ismeretében talán mondanom sem kell, a felvételen látható vonóshangszerek többsége a romantika korából való.) Másképpen fogalmazva, a bélhúrok és kópiahangszerek használatából következő összes problémát igyekeznek az előadás során elkerülni. Az juhbélből készült húrok ugyanis nagyon időjárás-érzékenyek (páratartalom), sokkal pontosabb vonóvezetést igényelnek és a fémhúrnál lényegesen nagyobb vastagságuk miatt a tiszta intonációt is nehezítik (modern építésű hangszereken nem is működnek jól). A másik oldalról nézve egy barokk-(szerű) vonó könnyű súlya és eltérő súlyviszonyai is tudnak problémát okozni gyakorlatlan kezekben, ezért egy nagyobb hangra törekvő szólista (modern elvárás), vagy egy csellista, a nehezebben megszólaló vastagabb húrjaival, nem kockáztathatja vele a romantika óta megszokott (elvárt), vastag, telt hangminősége elvesztését.
De akkor, végül is miféle előadással állunk szemben, ha ugyanakkor lantot és „igazi historikus” együtteshez mérten csembalót is láthatunk a színpadon? Nos, ez egy tipikusan jó példája az általam „kamubarokknak” titulált produkcióknak, amelyek minőségét ráadásul a mögötte álló híres együttes neve garantálja, így a fentiek ellenére biztos és hatalmas sikerre számíthat szinte mindenhol.
A kérdés csak az, milyen üzenetet, milyen zenei értékeket hordoz egy ilyen produkció?
- Megmutatja, hogy”szimfonikus létünkre azért mi is értünk ehhez!”? ( Miközben persze, nyilvánvalóan nem.)
- „Ne menjünk túl messzire! Álljunk meg inkább félúton! Jó irányba fejlődünk, haladunk a korral, ez a fontos, meg különben is, ez a divat!” ?
- „Annyira azért ne vegyük ezt komolyan, hogy fel kelljen adni a jól megszokott „intenzitást” és „hangminőséget, de azért legyen mégis valahogy más!” ?
- „Úgysem tudja senki, hogyan szólt akkor pontosan! A legfontosabb a MI zenei érzékünk, és hogy NEKÜNK és ezért a MI KÖZÖNSÉGÜNKNEK IS tetszik!”?
Igazán nem értem, hogy tehetséges zenészeket az üzleti szempontokon kívül mi indíthat ilyesféle önbecsapásra, melynek során ráadásul profi zenészek amatőrré avanzsálódnak és a közönségüket is félrevezetik. A régizene és az „autentikus” előadásmód és az ehhez tartozó kutatás előmozdítását, vagy a hallgatóság erre való érzékenységének felkeltését egy ilyen produkció biztosan nem segíti elő.