Futáshoz általában dallamosabb zenét szoktam hallgatni, de ma úgy döntöttem a Margit híd és a Parlament között, hogy inkább valami ütemesebbre kocogok, hogy hamarabb hazaérjek.

- hirdetés -

Végigpörgetve a kedvenc játéklistámat az utolsónak beállítottra pattintottam: Negator. Nem vagyok egy gyors futó, de a rendelkezésre álló 4:29 alatt elértem hazáig. De mielőtt bárkit elijesztenék a felvétel bemutatásával, inkább melegítsünk be. Nyújtani ráérünk a legvégén.

Törzshajlítás

A Leander Rising – egy már nem létező magyar felállás – Gloomy vasárnapja igazán harmonikusan, kellemesen, már-már virtuóz módon kezdődik. Ugyan már a prológban sejtetik, hogy mi vár ránk a dal folyamán, de csak nagyjából a futamidő egyharmadnál durvulnak rá a srácok, majd mintha kissé megijedtek volna a dologtól, vagy csak humorizálásból de vissza-visszatérnek a finom lírikus hangvételhez. Felbátorodva e pompás zenei oximoronjukon, többször felborzolják a hallgató idegeit az éles stílusváltásaikkal. Mégis lehet szeretni ezt a feldolgozást, mert érződik a szeretet és a hagyománytisztelet az Seress-mű iránt.

Helyben futás

A bemelegítés következő fokozata egy zeneileg sokkal kiegyensúlyozottabb darabbal folytatódik. A Pallbearer – magyarul koporsóvivő – zenekar előadása már már unalmas egysíkúságában brutkóz kicsit, nem is értem miért tartottam meg. Mindenesetre e ponton elméláztam, hogy csak a metál bandáknak vannak ilyen modoros névválasztási szokásai (mintha kötelező lenne a dark, a halál, a negatívum megjelenítése), vagy egyéb műfajokban is jelen van-e ez a fajta attitűd. Végiggondoltam, és jelen van. Elég ha csak az egynevű durvánhíres előadókra gondolni, vagy a saját nevüket brandelő zenészekre, vagy akár azon komolyzenei formációkra, amelyek valami klasszikus zenei fogalommal társítják neveiket. Mind-mind kissé közhelyesnek hatnak számomra. Ahogy a fentebb említett, éppen tárgyalt amerikai doom metál banda előadásában a Gloomy Sunday.

Sprint

A poszt legelején említett utolsó helyes pattintáshoz érkeztünk. A Negator elnevezésű hamburgi fiúcsapat szomorú/bosszús arcú tagjai igazán rágyúrtak erre a nótára. Ezt blackmetál üzemmódban előadni nem kis teljesítmény. Ahogy az sem tekinthető kevéssé fantasztikusnak, hogy a stílus tényleg durva jegyeit felvonultató szám futás hiányában valóban kellemetlennek tekinthető percei során az originális dal meg tud maradni teljesen felismerhetőnek, hol-hol már-már melodikus felhangnak.

Kibírtátok? Jöhet a nyújtás hát!