Lopott Petőfi-versek, álruhás török hercegnő és ájtatosnak egyáltalán nem nevezhető Mária Terézia is békében megfér egymás mellett, ha a direktor úgy akarja – Szinetár Miklóssal, A cigánybáró rendezőjével beszélgettünk.

- hirdetés -

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Mit gondol, miért volt olyan fontos az elmúlt több mint száz évben, hogy hozzányúljanak ennek a darabnak a szövegkönyvéhez?

– Strauss két legnépszerűbb operettje, A denevér és A cigánybáró nem is különbözhetne jobban egymástól. Az első olyan feszes, kerek egész, hogy akár Csehov vagy Ibsen is írhatta volna a librettót, a második ezzel szemben szerteágazó, itt-ott hézagos – ezt az alkotást a zenei szabadság, a nagyromantikus történet teszi érdekessé. Különösen izgalmas, amikor egymásnak feszülnek a lázadó cigányság és a bigott Ausztria erkölcsei; arra a kérdésre, ki esketett, az a felelet érkezik: gólya volt a tanúm. A politikai-társadalmi áthallások azonban azt eredményezték, hogy folyton átírták ezt a művet, áthelyezték a hangsúlyokat. Gondoljon csak bele: idehaza tizennégy, Bécsben kilenc változatot játszottak 1885 óta!

A darabról ide kattintva olvashat bővebben.

– És most itt a tizenötödik. Ön mit emelt ki elsősorban?

– Azt, hogy ez az opus azokban az években íródott, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia évkönyve. Ennek pedig az a pikantériája, hogy egyfelől Rudolf trónörökös vállalkozása volt, másfelől viszont Jókai Mór szerkesztette a magyar változatot. A szerzemény történetének és a keletkezés körülményeinek ugyanaz a központi eleme: jól kiegészíti egymást ifj. Johann Strauss, az udvari tánc- és zenemester, illetve a librettó alapjául szolgáló kisregény szerzője, Jókai. A szövegkönyvet pedig az az Ignaz Schnitzer írta, aki Petőfi költeményeit fordította németre.

Szinetár Miklós fotó: Czimbár Gyula

– A rossz nyelvek szerint remekül meg is élt Petőfi költői eszközeiből…

– Valóban. A Szabadság, szerelem! alapgondolata egyértelműen megjelenik a második felvonás fináléjában, vagy itt van Zsupán belépője, ami A magyar nemes című verset idézi – és ez csak a két legszembetűnőbb példa.

– Térjünk vissza a központi elemhez: ön szerint tehát a kiegyezés utáni Magyarország és A cigánybáró török hódoltság utáni világa ugyanazt az üzenetet hordozza?

– Igen, mégpedig azt, hogy alapvetően remekül megférnek egymás mellett a különböző nemzetiségek, és nem kellene egymást bántanunk ebben a medencében.

– Nem tart attól, hogy a jelenlegi helyzetben mindezek kidomborításába sokan politikai állásfoglalást akarnak majd belemagyarázni?

– Nincs ebben semmiféle, a közéletre vonatkozó vélekedés. Annyi azért bizonyos, hogy egy fikarcnyi cigány viccet sem engedek meg – ami egyes változatokban nagyon is előfordult, de nem is romanticizálok. Jókai-szövegekből egyértelművé tettem például, hogy a harmadik felvonásban nem azért tüntetik ki a romákat, mert hősiesen harcoltak, hanem azért, mert az elromlott ágyúkat kikalapálták. Ez szerintem nagyon szép dolog: elismerni, hogy az ő érdemeik nélkül nem lehetett volna csatát nyerni.

– Ezek szerint közelítette a librettót az eredeti Jókai-kisregényhez?

– Igen, sok jó Jókai-textust átmentettem a darabba.

– Úgy sejtem, az eredeti következetlenségekből így is maradt még egy-kettő.

– Természetesen. Említhetném azt, amikor a fináléban Czipra kifakad, hogy tudják-e, ki az a lány, akit sértegetnek, majd elmondja, hogy Szaffi valójában az utolsó magyarországi pasa lánya, és kitör az ünneplés: egy igazi hercegnő van köreikben! Ez – valljuk be – a török hódoltság tükrében nagyjából olyan, mintha a huszadik század második felében azt mondanánk: az apja szovjet városparancsnok volt. Mennyire életszerű a lelkesedés?

Szinetár Miklós fotó: Mészáros János

– Kevéssé. De talán ez nem is az a történet, ahol mindenképpen logikát kell keresnünk. Válhat ez előnnyé?

– Az operettnek mint műfajnak van egy elég sokszor visszatérő sajátossága: a harmadik felvonásra elfogynak a nagy dallamok, s emiatt az egész kódaszerűvé válik, gyakoriak a rögtönzések – mindez lehetőséget ad az előadónak, hogy kilépjen az adott keretek közül. Ez nagyon szórakoztató tud lenni. Vegyük például Frosch betétjét A denevérből, amit nálunk kifejezetten prózai színészek játszanak a hagyomány szerint. Semmi köze az eredeti történethez, nem viszi előrébb azt. Nálunk Mária Terézia fog megjelenni a színen, amire korábban is volt már példa, csak hát, hogy is mondjam… Mindig túlságosan szentségesnek ábrázolták. Mi nem fogjuk.

– Mi fogja össze mégis ezt a kavalkádot?

– Az, hogy a történet tulajdonképpen nem más, mint lehetőség és ürügy sok-sok jó zenére.