Papageno Radio

- hirdetés -

- hirdetés -

- hirdetés -

- hirdetés -

Címlap „Extrémsport az operaházi koncertmesterség”

„Extrémsport az operaházi koncertmesterség”

Balettmániás és operarajongó Danyilova Galina, a Magyar Állami Operaház Kamaraművésze. A zenekar koncertmestere elmesélte, mi köze a tizennégy négyzetméteres társbérletnek a hegedűhöz, gyerekként hogyan kötődött a magyarokhoz és miért kell időnként dirigálnia.

- hirdetés -

– Mit kell tudnia egy hangversenymesternek, miben különbözik a többi zenésztől

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Más a feladata a szimfonikus együttesben és az opera vagy a balett műfajában. Az előbbiben a karmester utasítását közvetíti a muzsikusoknak, és gyakran szólózik. Az Operában ezen felül sokszor lavírozni kell a zenekar és a színpad, a karmester és az énekes vagy a táncos között. Ők gyakran egymással vannak elfoglalva, ezért diplomatikusan úgy kell „mesterkedni”, hogy mindenkinek jó legyen. Extrém sport az operaházi koncertmesterség: sosem tudható, mikor jön egy nehéz helyzet, amelyre hideg fejjel kell reagálni.

– Mi volt a legkínosabb szituáció?

– Sok ilyen volt, de hirtelen a Szávitri című opera jut eszembe. A Thália Színházban mutattuk be, és mivel az előadás előtt forgatott róla az egyik televízió, azt kérték, menjünk be a szokásosnál egy órával korábban. Mindenkinek szóltak, kivéve a karmesternek. Oberfrank Gézát – Isten nyugosztalja – vártuk, vártuk, de nem jött. Akkor úgy döntött a rendező: én dirigáljak.

Danyilova Galina

– Máskor is vezényelt?

– A Denevérben hagyomány, hogy amikor már a karmester is a színpadon hajol meg, beint az első hegedűsnek, és ő irányít tovább. Igazán sosem akartam vezényelni, bár szólózni szeretek, és nagyon jó zenekarban vagy kamaraegyüttesben is játszani.

– Közvetlen családjában nem volt muzsikus, a távoliban operaénekes és zongoraművész viszont igen. Miért a hegedűt választotta?

– Amikor iskolás lettem, a szüleim elvittek a zeneiskolába, mert mindig a zongorához rohantam, amikor egy baráti családnál vendégségben voltunk. Föl akartak venni zongoraszakra, de otthon, a társbérlet tizennégy négyzetméteres szobájába nem fért el egy kisebb típus sem. Így került a képbe a hegedű. Később kaptunk lakást, és ezermester apukám talált egy borzalmas állapotú pianínót. Gyönyörűen felújította, remekül szólt, de maradtam a korábbi hangszeremnél. A moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium minden évben zongoraversenyt rendezett nem zongoristáknak, amit váltva nyertünk egy másik hegedűssel. Át akartak hívni a zongora tanszékre, de nem akartam váltani.

– Mi volt a legnehezebb abban, amikor Magyarországra költöztek a nyolcvanas évek közepén?

– Egyértelműen a nyelv, mert egyáltalán nem beszéltem magyarul. A férjem, Bartos Csaba tökéletesen megtanult oroszul a Csajkovszkij Konzervatóriumban, és mivel úgyis megértettük egymást, nem kellett próbálkoznom az elsajátítással. Csabával egyébként közös kamarazene-tanárunk volt. Amikor triózni kellett, ajánlott neki egy már nemzetközi versenygyőztes uruguayi hegedűst, de ő inkább engem választott, mert tetszett neki, ahogy játszottam.

Ez 1979-ben volt, és azóta is koncertezünk a Bartos Trióval.

– Szóval nem beszélt magyarul, bár mindketten tökéletesen tudtak oroszul, mégis Magyarországot választották. Furcsa.

– Megpróbáltunk maradni, mert nekem jó állásom volt a Kirov – most Mariinszkij – Színház zenekarában, ahova jó százhúsz jelentkező közül vettek fel. De amikor lejárt Csaba ösztöndíja, haza kellett költöznie, én pedig jöttem vele. Szerintem Magyarország nekem fel van írva a fellegekbe.

Bartos Trió

Az óvodai táncversenyen csárdást táncoltam tradicionális ruhácskában. Rajongtunk a popzenészekért, Koós Jánosért, Kovács Katiért, és amikor az iskolában levelező partnert kellett keresnünk, véletlenül „rám osztottak” egy magyar fiút. Érettségi után pedig a kedvenc tanáromtól Bartók-kottát kaptam, a 2. hegedű-zongora szonátát. A konzervatóriumban a magyar származású Auer Lipót módszere alapján tanultuk, mert ő alapozta meg az orosz hegedűpedagógiát. Elmondhatom: nekem anyanyelvem az Auer-iskola. Hogy tovább csavarjam:

Auer Lipót anyukája az anyósom déd-dédnagymamája volt.

– Tényleg minden ide vezette, de mennyire érezte magát otthonosan „idegenben”?

– Úgy költöztünk ide, hogy már megvolt a munkahelyem a kecskeméti konzervatóriumban, de az eleje nehéz volt. Minden órára úgy mentem be, hogy megkértem Csabát, írjon nekem magyarul tíz olyan mondatot, amit gyakran használok. Óráról órára bővült a szókincsem. Később tanított a barátnőm is, aki egy szót sem beszélt oroszul, és a tanítványaim is segítettek – van, aki most kollégám a zenekarban. Amikor Kecskeméten nem úgy történtek a dolgok, ahogy ígérték, jelentkeztem az Állami Hangversenyzenekar próbajátékára. Bár felvettek, nem mentem azonnal, nem hagytam magára a két érettségiző növendékem. A következő évben, 1985-ben meghirdették az Opera koncertmesteri posztját, és felvettek.

– Harmincegy évvel később, azaz az elmúlt évad végén megkapta az Opera kamaraművészi elismerését. Emlékszik, mire gondolt, amikor megtudta?

– Arra, hogy óriási megtiszteltetés, amiért kiemeltek, észrevettek. Ezek szerint jó, amit csinálok. És amit Auer Lipót Szentpéterváron játszott, azt ma én hegedülhetem Magyarországon. Erről is beszéltem, amikor megköszöntem a díjat.

Bartos Trió

– Az, hogy elismerték a munkáját, nem újdonság, kapott Juventus-díjat, Komor Vilmos-plakettet, és az Év művésze lett.

– A mostani azért becses, mert nem olyan régi, zenekari művészt második alkalommal ismernek el ezzel. Korábban ez csak az énekeseknek és a balett-táncosoknak járt.

– Tegye a szívére a kezét, a három évtizednyi operaházi tagsága alatt egyszer sem akart váltani?

– Hűséges típus vagyok, és a mi életünk nagyon más, mint a szimfonikus zenekaroké. Ettől izgalmas. Nekik mondjuk kétórás a koncertjük, és csak arra próbálnak. Mi majdnem minden este mást játszunk, folyamatosan több darabot tartunk fejben. Egyik nap az ötórás Wagner-opera megy, másnap délelőtt a háromórás Verdi-mű, este pedig Eötvös Péter darabja. Ilyenkor arra is gondolok, hogy én ugyan több százszor játszom ugyanazt a zenét, de mindig van egy-egy néző, aki először látja-hallja. Rajtam is múlik, hogy visszajön-e. Büszkén mondhatom azt is, hogy ismerem a koreográfiák minden lépését és a jelentését is. Balettmániás is vagyok. Amikor táncelőadásban hegedűszólót kapok, akkor még erősebben figyelem őket. Felmegyek a próbaterembe, nézem a próbát, és ha lehet, el is játszom velük a szólót, még mielőtt a zenekari árokba beülnék. Ez egyébként pontosan így van az operáknál is.

Promóció

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X