Beethoven életművének egyik legtermékenyebb időszakában, egészen pontosan 1803. április 5-én, ezen a napon mutatták be második, D-dúr hangnemben komponált szimfóniáját a Theater an der Wien-ben.
A szimfónián Beethoven 1801-1802 között dolgozott, amely időszak egybeesik azzal a Heiligenstadti végrendelettel (1802. október 6.), amelyben a szerző vigasztalhatatlan lelkiállapotban, a társadalmi kirekesztettségtől való félelmében veszi tudomásul végleges halláskárosodását.
„Így hát elvégeztetett. Örömmel megyek a halál elébe. Ha korábban jönne, semmint alkalmam nyílna tehetségem kifejtésére: súlyos sorsom is túl korán érkezik s én későbbre várnám… De akkor is megnyugszom benne; hiszen vég nélküli szenvedéstől vált meg. Jöjj hát, amikor tetszik, én bátran fogadlak. – Éljetek boldogul s holtom után ne feledjetek el egészen; megérdemlem, mert én is sokszor gondoltam rátok, hogy boldoggá tehesselek bennetek – legyetek is, kívánom!”
Meglepő módon a mű mégsem a kiábrándultság, a végzetes komor melankólia hangján szól, sokkal inkább abban a bizakodó és a német költőóriás, Goethe által inspirált derűs hangnemben, amelyről Beethoven a következőket mondta:
„Goethe mindig ragyogó D-dúrban ír.”
Beethoven és Goethe kapcsolatáról itt írtunk bővebben.
A szimfónia tehát a szerző életviszonyainak ellentmondva, a hagyományos formák feszegetésén keresztül egy új kezdetet tükröz, annak az útnak a nyitányát, amely a következő évek nagy formabontó alkotásaihoz vezettek (Waldstein-szonáta, III. szimfónia, Appassionata-szonáta).
A hamarosan kezdődő Beethoven Budán fesztiválon a Vashegyi György vezette Orfeo Zenekar előadásában hallgathatjuk meg a művet, méghozzá korabeli hangszereken.