Az elő példa

Sigiswald Kuijken

Sigiswald Kuijken a modern kori barokkhegedülés megteremtője. A populáris irányzatok, szkeptikus vélemények ellenére máig hisz a korabeli hangszerekkel összefüggő játéktechnika felélesztésének fontosságában. Mint oly sok helyen, ezt itthon is leginkább tagadják, elhallgatják, az általa képviselt iskoláról oktatásban, kurzusokon egyáltalán nem vesznek tudomást.

Persze érthető ez is. A régi korok technikájának teljes, összefüggő rendszere nem könnyű préda, sok idő és türelem kell a tanulmányozására. Egyszerűbben, népszerűbben is meg lehet oldani manapság: egy kis olaszos show business és máris kész a látványos „barokk” produkció. Részemről mégis inkább a kitartó kutatásban, tanulásban hiszek, nem az olcsó megoldásokban.

Büszke vagyok rá, hogy tanítványának fogadott

és igyekszem méltóképpen képviselni a tőle szerzett felbecsülhetetlen értékű bölcsességen és ismereteken alapuló játékmódot és mindazt, amit zenekarában tanulhattam. Sigiswald Kuijken máig az egyetlen iskolateremtő személyiség a barokkhegedüléssel kapcsolatban, minden valamirevaló komoly barokk iskola a nyugati világban valahogyan kapcsolódik a személyéhez. Erre, felénk, kelet felé úgy gondolom már az is nagy dolog, ha néhány bölcs gondolatát magyar nyelven itt közzétehetem. Következzék hát néhány részlet egy közelmúltbéli, a VAN internetes magazinnak és Jeffrey Arlo Brown–nak adott interjújából.

– VAN: Nem használ mobiltelefont, és a közmédiával szemben is elég kritikus. Aki sokat foglakozik a régebbi korokkal, másképp viszonyul a jelenhez is?

– Sigiswald Kuijken: Nem vagyok biztos benne, hogy ez ettől függ. Semmi bajom a jelennel és nem is nosztalgiázom. Éppen csak úgy találom, manapság minden sietős (hektisch). Nem szeretnék mindig elérhető lenni. Ennek azonban semmi köze ahhoz, hogy régizenét játszom. (nevet)

– VAN: Mikor és mivel kapcsolatban nem szeret elérhető lenni?

– SK: Mindennel kapcsolatban. Persze van, mikor elérhető vagyok, mikor az embernek elérhetőnek kell lennie. De, hogy ez állandóan így legyen, az szerintem nem hasznos. Ez túl sok idegességgel (Hektik) jár, egyszerűen így elvész a nyugalom.

– VAN: Egy rövid dokumentumfilmben arra kérik, hasonlítsa össze magát testvéreivel. Ott azt mondja: „Én anarchistább vagyok”. Hogy érti ezt?

– SK: Mit jelent „anarchistának” lenni? Az anarchia, mint rendszer nem működhet. Bár az „anarchistaság” ötletét szimpatikusnak tartom, ebben sem szabad túl messze menni.

– VAN: Létezik a zenében pozitív értelemben vett anarchia?

– SK: Igen, de ez nem igazi anarchia. Nem szeretem a szimfonikus zenekarokat, ahol a karmester parancsokat osztogat és a többieknek nem lehet hozzászólásuk. Azaz, azt kell játszaniuk, amit ő mond és basta (kész)! Idővel ilyen közegben elvész az ember motivációja. A karmesternek a zenészek segítségére kell lennie (szolgálatában kell állnia). A zenészeknek éppúgy a többiek felé. Kötelezettségeik egymás irányában éppolyan fontosak, mint a karmesterrel szemben. Nem szeretem az egyeduralkodó szabályokat. Hagyni kellene a szabadságot (a zenélés szabadságát) mindenkiben növekedni, amihez egy alapvető bizalom is szükséges egymás iránt. Természetesen ehhez a megfelelő emberek kiválasztása is fontos (akik értenek) az adott koncertrepertoárhoz. Ez csak annyiban anarchia, hogy nem mindig csak egyvalaki mond meg mindent. Persze, ha egy karmester nagyon jó és a zenészek buták (Blöd), tán a legjobb, ha a karmester irányít (nevet). De a zenészeknek nem lenne szabad butának lenniük.

– VAN: Mikor zenekara, a „La Petite Bande” élén áll, engedi és elfogadja a zenészei javaslatait?

– SK: Néha igen. Mi nagyon régen játszunk már együtt és látom, hogy a zenészek szívesen követnek (mitmachen). Nem kell minden alkalommal bebizonyítanom, hogy igazam van. Stílusunk a zenekari tagok egyetértésével és hozzájárulásával alakult ki.

– VAN: Más zenészekkel szemben előfordul, hogy bizonygatnia kell az igazát?

– SK: Ez nem szükséges. Kényszerrel és bizonygatással sosem lesz a dolog érdekes.

Sigiswald Kuijken és Gustav Leonhardt

– VAN: Fiatalkorában a híres csembalistával Gustav Leonhardt-tal is játszott. Milyen emlékei fűződnek ehhez a „fénykorként” is aposztrofált időszakhoz?

– SK: Rengeteget tanultam tőle és nem csak a zenéről, hanem általában a kultúráról is. Olaszországi turnéink során együtt jártuk a múzeumokat, templomokat. Az ő saját tapasztalatain nyugvó, első kézből való kommentárjai alapján igazi felfedezéseket tettem. Számomra ez fantasztikus volt. Zenei javaslatai is mindig érdekesek és meggyőzőek voltak. Nem sokat beszélt, nem gyártott elméleteket és a lehető legkevesebbet próbált.

Gustav Leonhardt szellemiségéről Tóth-Vajna Zsombor fiatal csembalóművésszel beszélgettük.

– VAN: Korábban Hágában és Brüsszelben is tanított és máig is tart mesterkurzusokat, nyári akadémiát. Ha az akkori időket összehasonlítja a mával, mit gondol, mi változott?

– SK: Akkoriban a régizene (mozgalom) újabb volt. Ma már sok (régizenei) főiskola, hanglemez és régizenei verseny létezik és (sokan) úgy gondolják ezeken a helyeken minden megtanulható. Egy egészen új mechanizmus teremtődött. De én azt hiszem, azok, akikben tényleg van valami (érdeklődés), a lehető legkevesebbet kellene ezekben részt venniük. Nem azt kellene mindig hallgatniuk, mások hogyan játszanak, hanem a saját megérzésüket kellene követni és ezekből saját tudásra szert tenni. Ha találnak egy tanárt, aki ebben segíteni tud, az jó. De ha a növendékek csak azért keresnek oktatót, hogy utánozhassák, az nem jár haszonnal (schade). Ha egy tanár is abban a reményben oktat, hogy tanítványai ugyanúgy fognak játszani, mint ő, az szintén sajnálatos. Tanárként persze azért általános dolgokat el lehet mondani.

Sigiswald Kuijken

– VAN: Például?

– SK: Olyan dolgokat, mint például : „Hogyan olvassuk a zenét?” A barokk zene esetében (is)a jó kottaolvasás (értés) hihetetlenül fontos. Egy tanár megmutathatja növendékének hogyan forduljon a zenéhez, hogyan értelmezze az összhangzattan és a számozott basszus szabályait a harmóniai feszültség kifejezése érdekében. Gyakori probléma, hogy a fiataloknak nagyon kevés fogalmuk van az összhangzattan gyakorlati alkalmazásáról. Hallás után játszanak: Szerintem ez így szép. Természetesen ez nem egy erős érv. Mit jelent, hogy szép? Mindenekelőtt jónak (richtig) kell lennie (a zenének). Semmi haszna nincs, ha rosszul frazeálnak, és emiatt nem oldják fel megfelelő módon a harmóniát, helyette csak vízszintesen, dallam szerint artikulálnak; ebben semmi szépség sincsen. Csak butaság.

– VAN: Szeretnék pár szót ejteni a tökéletességről (perfektion) Van egy Youtube felvétel Önnel…

– SK: Elképzelhető, nem követem a YouTube-ot.

– VAN: A video utáni kommentárok dícsérik az interpretációt, de némelyek hiányolják a perfekciót, például az intonációban.

– SK: Teljesen megértem. Vannak emberek, akik koncerten is tökéletesen játszanak. Csodálom őket ezért. Az én esetemben ez nem mindig van így, pontosabban, még nem mindig van így. De azt hiszem, nem is ez a legfontosabb. Nem kell persze elfogadni, OK, nem baj, hamisan játszom. Ez sem jó. Meg kell tenni mindent, ami lehetséges. De azért nem halálos bűn, ha egy koncerten egy hang mellémegy.

Sigiswald Kuijken és a La Petite Bande

– VAN: 2012-től megszűnt együttese a „La Petite Bande” állami támogatása. A zenekar azóta magánerőből, privát támogatásokból működik tovább. Nehéz együttese számára támogatókat találni?

– SK: Nem könnyű, de megtesszük, amit tudunk. Jelenleg csak kisegyüttessel, kisebb produkciókkal lépünk fel és megpróbálunk szervezőket találni, akik ezt meg tudják fizetni.(…) Az elmúlt évek jótékony állami támogatása után most más módon kell magunkat fenntartani. Nehéz ügy. A legszomorúbb, hogy az egyetlen indok a támogatások megvonására, hogy egyesek úgy gondolják, a régebbi korok zenéjét, művészetét a mostani időkre kell alkalmazni, „aktualizálni” kell. Épp ez az, amit viszont én egyáltalán nem szeretnék.

– VAN: Miért nem?

– SK: Egy mai Don Giovanni előadásnak nem kell a mai időben, New Yorkban, Sydney-ben vagy Moszkvában játszódni. Ezek örökérvényű darabok, amiket nem kell átértelmezni (arrangieren). Ha azt mondjuk, Don Giovanni-t játszunk, de a végén egy modern darab lesz belőle némi Mozart-zenével, nos, az már nem ugyanaz. A régi partitúrák rendezői, színpadi utasításokat is tartalmaznak. Az egész darab ott áll úgy, ahogyan a szerző elképzelte. Csak el kell tudni olvasni és mindenekelőtt akarni kell azt olvasni (megérteni). Erről van szó. Elveim szerint a darab úgy jó, ahogy van. Ez a szerencsétlen aktualizálás is csak egy hibás elképzelés (Missform), amivel tönkretesszük a darabot.

– VAN: Sikerül erről a rendezőket meggyőzni, vagy hasonló elképzeléssel rendelkező rendezőket találni?

– SK: Manapság ezt nem akarja senki. A mai hivatalos operaélet a modernizálás pártját fogja, mivel azt hiszik, csak ez lehet érdekes. Az opera színpadi játék és tánc audiovizuális egysége. Mikor ez az egység megvalósul, az elképzelhetetlenül szép. Legtöbbször az embereknek erről fogalmuk sincs, mivel még sosem próbálták ki. Korábban volt alkalmam néhány operát hasonló elvek alapján előadni. (…) Ehhez természetesen a tapasztalatok, megértés, rajongás, szakértelem mellet a régi színpadi gyakorlat is éppúgy szükséges, mint a jó ízlés és meggyőződés. Mindezek megléte esetén aztán csodálatos látni, ahogyan a darabok minden belemagyarázott „modernitás” helyett csillogni kezdenek a maguk egyszerűségével, direktségével, humorával.

Sigiswald Kuijken

– VAN: Milyen régizenei repertoárt tart modern zenekarral elképzelhetőnek?

– SK: Modern zenekarral legszívesebben Beethoven korával, illetve későbbi zenékkel foglalkozom. Beethoven, Mendelssohn, Brahms éppúgy szóba kerülhet. Időnként akár Mozart és Haydn is, ha erre kérnek. Tudom, meddig juthatok a zenészekkel és hol kell megállni. Csak addig (a pontig) kell menni, amíg lehet, így van lehetőség a közös munkára. Bachot már nem szívesen játszom modern zenekarral. Úgy gondolom, az anyag (Sprache – lehet a zenészek által beszélt nyelv is talán?) itt már annyira más, hogy bátorságom sem nagyon lenne hozzá. Nagyon nehéz lenne például a Brandenburgi versenyeket, vagy a Máté-passiót modern hangszerekkel előadni: itt már túl nagy a hangszerek és a stílus közötti ellentét.

– VAN: Sokat foglalkozik olyan zenékkel, melyeket 300 éve írtak. Mit gondol 300 év múlva mit fognak gondolni a zenészek, zenetudósok a mostani zenékről

– SK: Ha én azt tudnám! Mit mondana Bach, ha látna egy modern Steinway-t? Természetesen ez egy abszurd kérdés. Nem tudhatjuk mit fognak 300 év múlva Stockhausenről vagy Boulezről gondolni és hogyan játsszák majd őket. Igazából ez nem is érdekes.

– VAN: Érdeklik esetleg a modern művek is?

– SK: Korábban a 60-as évek végétől gyakran játszottam modern zenét. Felerészben barokk, felerészben avantgard zene tette ki a repertoáromat. Nagyon élveztem. (…) Mostanság ez a párosítás újból divat. Sok programszerkesztő gondolja, hogy ez egy világmegváltó új gondolat, holott ez a fajta crossover már 50 évvel ezelőtt is létrejött. A nagyképű gondolatot: „Most valami újat találtam fel” szintén érdemes néha felülvizsgálni (relativieren).

– VAN: Lapunkban korábban egy interjúban Reinhard Goebel ezt mondta: „Sigiswald Kuijken úgy gondolja, ő maga egy hiteles forrás (Originalquelle). Sejti vajon, mit értett ez alatt? Szeretne rá válaszolni?

– SK: (nevet) Azt gondolom úgy értette, hogy megpróbálok, amennyire csak lehet autentikusan játszani. Remélem nem gondolt ennél többre. Az, hogy én magam egy forrásnak (Quelle) tekinteném, túlzás. Sosem éreztem így. Valószínűleg úgy értette, purista vagyok. Ha valaki így gondolja, nem zavar. Még mindig érdekesnek tartom a zenét azokon a hangszereken játszani, amikre íródtak; azaz nem használni a 20. vagy 19. századi technikákat, (apparátust -Mechanismen) ott, ahol már egyáltalán nem érvényesek. Például karmesterként egy Bach szvitet vezényelni. Ilyesmit nem csinál az ember. (Ebben a zenében) valaki vagy játszik, vagy hallgat (schweigt).