„Először szeretnék eleget tudni…”

Bíró Bence (fotó: Papp Dóra)

Bíró Bence 2015-ben végzett színházi dramaturg szakon. Dolgozott klasszikus drámákon és írt előadásszövegeket színészi improvizációk alapján. Állandó alkotótársa kortársainak és rendszeres közreműködő Schilling Árpád nemzetközi projektjeiben. Amikor találkozunk, nagyjából másfél napot tölt itthon egy Temesvár-Arad-Zombor koprodukcióból hazautazva.

– Annyira nem vagy régen a pályán, hogy ne kezdjük az elejétől, onnan, miért épp a dramaturg szakra felvételiztél.

– Színházzal akartam foglalkozni. 2006-ban láttam a Katonában Ascher Tamás Ivanovját, azon kattantam be. Ültem a 11. sorban, és úgy lett vége a felvonásnak, hogy Fekete Ernő csókolózott Jordán Adéllal, Tóth Ildi berohant, elcsúszott – azóta se tudom, hogy véletlenül vagy direkt – Ernő pedig csak annyit mondott, „Szása”, és lezuhant a függöny. Akkor történt velem valami, a szünetben mint akit fejbe vertek kóvályogtam a színházban, a második felvonásra nem is emlékeztem. Utána elmentem ruhatárosnak, és láttam még vagy hússzor az az előadást.

A Közöny! és a tökéletesség

A Camus-mű nagyon fontos manapság. A közöny alapvetően kortárs közérzet, és nagyon zavar. Ezen a fickón keresztül pontosan meg lehet ismerni, és nagyon meg lehet ijedni tőle. Akkor jó egy regényadaptáció, ha nem azt lehet megmondani az előadásból, hogy miről szólt a regény, hanem az érzet, az olvasat kerül a színpadra. Nem szoktam az előadásaimmal elégedett lenni, de egyik alkalommal nézve azt éreztem, hogy tökéletes, mert Domokos Zsolt végig magával vitte az egész nézőteret, egyetlen pillanatra sem vesztette el a koncentrációját.

Nézzen bele az előadásba!

– Ez egy nagyon klasszikus produkció, holott már az egyetem alatt a nagyon más irányból közelítő Rimini Protokollnál és Schilling Árpádnál voltál gyakornok. Ez a párhuzamosság azóta is jellemez, de mégis, melyik inkább a te színházad?

– Szívesen csinálom mindkettőt, de sokkal jobban szeretem a valóságközeli színházat, amikor egy színész nem az átlényegülésével, a színészi eszközeivel brillírozik, hanem bele tudja tenni a szerepbe a saját személyiségét vagy gondolatait, a saját valóját. A Rimini Protokollnál civilek vannak a színpadon, Schilling Árpádnál pedig – kivéve amikor a Faustot rendezi – a színészi improvizációkból születnek az előadásszövegek, így szükségszerűen önazonosabb egy játszott karakter. Ha mindez egy letisztult esztétikával párosul, akkor az az én színházam.

– Klasszikus szövegen keresztül ez nem működhet?

– Csak ha nagyon átdolgozzák. Sokszor azt érzem a klasszikus színházban, még a saját előadásaimnál is, hogy túl sok benne a megírtság, a műviség, a színjáték, és ezért háttérbe szorulnak az emberi aspektusok. A nemrég Budapesten vendégszerepelt nagyszebeni Faust kapcsán is ez a legnagyobb dilemmám, mert valahol ellentmondásosnak érzem: Ofelia Popii Mephistophelese esetében látok egy nagyon furcsa, földöntúli, meseszerű karaktert, és mégis látom mögötte az őrült színésznőt, aki bármire képes. De csak azért megcsinálni egy drámát, mert abban van egy jó szerep vagy egy jó jelenet, nem tartom elegendő indoknak egy színház vagy egy rendező részéről. Természetesen így is létrejöhetnek remek találkozások. Én akkor örülök, ha egy ügyhöz keresnek darabot, és nem a darabból erőszakolják ki az ügyet. Akkor nem unom az előadást, ha azt érzem, hogy nézőként dolgom van vele. Ha feladatot ad.

Schiller vagy Lessing?

A Haramiákat a rendezőtől, Kovács D. Dánieltől kaptam, és negyedszerre sikerült végigolvasnom. Nagyon nehéz szöveg. Az Emilia Galottinál hallottam, hogy Fehér Balázs Benő tervezi, és én „nyomultam rá”, hogy szeretnék benne lenni, szeretném lefordítani. Lessing nagyon jó dramaturg volt, a fiatal Schiller szertelensége után üdítően hatott. Kortársibbnak érzem a rövidebb mondataival és jeleneteivel, a gyorsabb gondolkodásával. Egyszerűen jobban pörög. A probléma, amit felvet, és a felépítés is jobban illik a 21. századhoz. Amikor azt hittem, hogy kitalálok zseniális mondatokat, ott volt Forgách András konzulensként, aki annyit fűzött csak hozzá, hogy eredeti németben nem az van. Ő pedig igazán mestere annak, hogy a szöveghez hűek maradjunk, de a gondolatisága mai legyen.

 

Emilia Galotti – Mészáros Blanka, Dér Zsolt, Fullajtór Andrea (Katona József Színház – fotó: Dömölky Dániel)

– Többedik projekten dolgoztok együtt Schilling Árpáddal. Őt mivel győzted meg?

– Szerintem nem győztem meg, újra és újra neki kell állnom. Olyan nincs, hogy ő meg van győzve. Néha sikerül valami, akkor úgy tűnik, meggyőztem, aztán valami nem jön össze, és elölről kell kezdeni, Van ennek egy érdekes a dinamikája. Azt érzem, hogy egyre jobban hozzászokom a tempójához, és megértem a működését. De ezt inkább tőle kellene megkérdezni.

– Azt mondtad az előbb, téged a színház érdekelt. Vannak fiatal dramaturgok, Boross Martin, Fekete Ádám, Kelemen Kristóf, akik embereket gyűjtöttek maguk köré, és nem, vagy nem csak dramaturgként működnek, hanem előadásokat hoznak létre szabadcsapatokkal. Benned van ilyen ambíció?

– Ők éreztek egy határozott irányt, és volt energiájuk elmenni afelé. Én most épp nagyon hülyének érzem magam. Mindjárt 27 éves vagyok, de még nagyon sokat szeretnék tanulni, például színházelméletből, mert azt érzem, hiányos a tudásom. Ők tudták, mit akarnak, én még nem. Én először szeretnék eleget tudni, de persze az is lehet, hogy az elég mint olyan nem létezik. Ma Magyarországon csak úgy lehet társulatot csinálni, hogy bevállalva a pénztelenséget elkezdünk valamit lopott időkben összepakolni. Szívesen benne vagyok, vágyom is arra, hogy legyen egy ilyen alkotóközösség, de nem érzem magamban, hogy ezt nekem kellene összerakni vagy irányítani.

Ameddig a szem ellát (Zetski dom Királyi Színház, Cetinje; fotó: Molnár Edvard Desire Festival)

– Mint egy jó másodtiszt, kapitányi ambíciók nélkül?

– Nem kell mindenkinek mindenben jónak lenni. És úgyis tudjuk, hogy valójában mindig a másodtiszt irányít, a kapitány csak azt mondja, amit másoktól hall. De viccet félretéve: egyetlen rendezővel sem éreztem magam kényelmetlenül a pozíciómban.

Az alkotói együttműködésekről

Fontos az alkotói szimbiózis, de azt hiszem, időről időre jó másokkal dolgozni. Akár azért, mert valaki alkalmasabb egy anyagra, közelebb áll hozzá az a világ, akár azért, mert egyszerűen kellenek az új impulzusok. Jó esetben éber arra egy rendező vagy egy dramaturg, hogy észreveszi: önismétel, és váltani kell. Úristen, úgy beszélek, mintha húszéves tapasztalat lenen mögöttem…! De ezt így képzelem.