“Sokak bukását okozta már Bellini-operája”

Némedi Csaba (fotó: Felvégi Andrea

Némedi Csaba május 18-án először állítja színpadra Bellini utolsó, zenész színpadon csak ritkán látható operáját, A puritánokat. Az Ausztriában élő rendezővel, akinek munkáját másfél évvel ezelőtt Kocsis Zoltán felkérése alapján ismerhette meg a magyar közönség, saját elképzeléséről és a darab körül kialakult előadói mítoszokról beszélgettünk, de kiderült az is, hogy miért tekinthető a mű kórusoperának, illetve a Belcanto csúcsteljesítményének.

– Hogyan született meg a felkérés?

– Meglepetésként ért, amikor tavaly nyáron megkaptam a Müpa megtisztelő felkérését, hiszen eredetileg Káel Csaba elképzelései szerint került volna színre az opera. Azonnal igent mondtam, mert kivételes kihívásnak és elismerésnek érzem a lehetőséget, az pedig külön öröm, hogy újra Budapesten rendezhetek. A mostani feladat során újra számos olyan kedves és tehetséges kolléga áll mögöttem, akikkel korábban a Kocsis Zoltán nevével fémjelzett R. Strauss operák esetében dolgozhattam együtt.

Nagyon fontos munkát végeznek akár a jelmezek, a díszlet vagy a kellékek előkészítése során.

– Milyen a kapcsolatod Bellini utolsó színpadi művével?

– Legelső konkrét élményem – mint sok egyéb operaritkaság esetében – most is egy lemezfelvételhez kapcsolódik. Nem Maria Callas ikonikus felvételéről van szó, hanem egy másik, a Westminster lemezcég által kiadott stúdiófelvételről, amelynek főszerepeiben olyan operalegendák hallhatók, mint Beverly Sills (Elvira), Nicolai Gedda (Arturo), Paul Plishka (Sir Giorgio) és Richard van Allen (Lord Valton). Az énekesi bravúr mellett érdemes külön kiemelni, hogy egyes felvételekkel szemben, ez az album valóban húzásmentes, teljes verziónak tekinthető.

– Ha jól tudom, bár eddig is fontos szerepet játszott a darab az életedben, most állítod színpadra először.

– A bécsi egyetemi tanulmányaim és a Zürichi Operaházban eltöltött időszak során nyílt lehetőségem arra, hogy többször is láthassam Bellini operáját a színpadon. Ezekben az előadásokban olyan kiváló Belcanto énekművészek léptek színpadra, mint Elena Moșuc, Stefania Bonfadelli vagy Juan Diego Flórez. Egyszóval a hanghordozóknak és különösen az említett színházi élményeknek köszönhetően A puritánok hosszú évek óta az egyik legkedvesebb Bellini-operám. Izgatottan várom, hogy végre operarendezőként is aktívan dolgozhassak vele.

Bellini utolsó operájának lemezfelvételeiről Némedi Csaba itt írta le gondolatait.

– Milyen elképzelés mentén dolgoztad fel a művet?

– Bellini utolsó operája elsősorban nem az úgynevezett „történelmi opera” kiemelkedő alkotásaként maradt repertoáron és a publikum emlékezetében, hanem mint egy romantikus szerelmi háromszög operaszínpadi feldolgozása, ezen kívül pedig az olasz Belcanto abszolút ének- és énekes centrikus csúcspontja.

Az opera az 1835-ös ősbemutató óta számos operacsillag tündöklésének vagy esetleges bukásának adott teret.

A librettó által feldolgozott angol polgárháborús tartalom fénye elhalványul az opera recepciótörténetét kísérő mítosz, fikció és valóság tükrében. A múlt század közepén, Maria Callas megjelenésével a nemzetközi operaszínpadokon, egy eddig sosem tapasztalt és részben napjainkig is tartó „Belcanto-reneszánsz” vette kezdetét.

– Mennyire nehéz egy vallási kérdéseket is magába foglaló alkotással dolgozni?

– A vallási, ideológiai és akár konkrét politikai témákat feszegető zenés színházi alkotások esetében szinte evidenciának tűnhet, hogy ezeket kizárólag az adott történelmi időszakban és kontextusban „szabad” színpadra állítani. Ezen irányelveknek és elvárásoknak azonban sok esetben racionális határt szab az adott librettó minősége és szerkezete. Élve az elidegenítés és az illúzió színpadi eszközeivel, illetve jelen esetben a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adta lehetőségekkel, szeretnénk alkotótársaimmal együtt – a központi dramaturgiai tartalom, az említett romantikus szerelmi háromszög mellett – különösen a darab egyedi recepciótörténetét és annak kihatásait nagyító alá venni.

1949-ben Maria Callas ezzel az operával diadalmaskodott a velencei La Fenice operaházban. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Callas harcolta ki művészetével a Belcanto mai, az operaelőadások közti kiemelkedő helyét.  Nem véletlen tehát, hogy Némedi Csaba, a nemzetközileg elismert magyar rendező az omegától az alfa felé indul, és az előadás vezérfonalaként Maria Callas legendás, a Juilliard Schoolban tartott mesterkurzusát idézi meg a „színház a színházban” dramaturgia jegyében.

– Véleményed szerint mi lehet az oka, hogy A puritánokat szinte alig tűzik műsorra a dalszínházak?

– Úgy érzem, hogy egy olyan komplex problematikával állunk szemben, amit szinte képtelenség lenne csupán egyetlen okra visszavezetni. A darab minden zenei gazdagsága, szépsége és melankóliája ellenére is olyan rendkívüli nehézségek elé állítja az adott operaházat, vagy konkrét példánál maradva akár egy félig szcenírozott változatot bemutató koncerttermet, amelyek

a standard repertoár által megkövetelt igényeken messzemenően túllépnek.

Itt vannak például a darab által megkívánt vokális és zenei követelmények. Az opera főszerepei az olasz Belcanto-irodalom parádés csúcsszerepei, amelyek a tökéletesre csiszolt énektechnika, az autentikus Belcanto-stilisztika mellett rendkívüli fizikai állóképességet is követelnek az előadóktól, ezek a szólamok ugyanis játékidejüket tekintve is terjedelmes feladatok.

Némedi Csaba © Foto Wilke

– A szólistáknál nem kisebb szerepe van a kórusnak, nevezhetjük akár kórusoperának is Bellini alkotását?

– Az énekkarnak mind zenei, mind dramaturgiai értelemben igazi kórusoperai igényeknek kell megfelelnie. Húzásmentes, ill. kevésbé meghúzott verzióként az opera játékideje több mint három óra. Minden szempontot figyelembe véve, A puritánok bemutatása gyakorlatilag az olasz Belcantoval szinte egy időben felfutó francia Grand opéra korszak alkotásaihoz szükséges technikai és logisztikai apparátust igényli, annyi különbséggel, hogy a Bellini-darab esetében hiányzik, a Grand opéra műfajában nélkülözhetetlen önálló balettjelenet.

Az említett vokális-zenei és logisztikai problémakörhöz nagymértékben hozzájárul még a librettó heterogén és szilánkos szerkezete, archaizáló nyelvezete, annak terjedelme, továbbá ellentmondásoktól és abszurd fordulatoktól sem mentes tartalma.

– Tudomásom szerint még Bellini sem volt elégedett a szövegkönyvvel.

– A jelenleg rendelkezésre álló forrásokból valóban az rajzolódik ki, hogy maga a szerző sem békült ki teljesen A puritánok elkészült librettójával, így az ősbemutató előtt, többek között a Belcanto-korszak másik legendás mesterétől, Rossinitől kért segítséget, akivel közösen próbálták meg a szövegkönyv kisebb-nagyobb dramaturgiai buktatóit, prozódiai nehézségeit és logikátlanságait áthidalni.

– Mindezek a tényezők segítik, vagy inkább nehezítik a rendező feladatát a saját elképzelések megvalósításában?

– Az említett nehézségek és esetleges buktatók ellenére is kifejezetten szívesen foglalkozok operaritkaságokkal vagy olyan darabokkal, amelyek alapvetően nem tartoznak a standard repertoárba. Ezen a ponton nem tehetem meg, hogy ne emlékezzek meg nagy tisztelettel és hálával Kocsis Zoltánról, hiszen neki köszönhetem budapesti bemutatkozásom lehetőségét, és azt a bizalmat, hogy megrendezhettem a két Richard Strauss operaritkaságot, a Friedenstagot mint magyarországi bemutatót és a Daphnet.

Maria Callas és A puritánok kapcsolatáról a rendező német nyelven írt saját facebook oldalán.

– Eddigi alkotásaid alapján azt mondhatjuk, hogy vegyes repertoárral dolgozol. Tudatosan válogatsz különböző korszakokból?

– Mivel soha nem dolgoztam operaagentúrákkal, amelyek esetleg bizonyos üzleti megfontolások alapján olyan darabok megrendezését is elvárnák tőlem, amelyekkel szemben kevesebb affinitással és érdeklődéssel rendelkezem, ezért sok esetben voltam csupán szerencsés eddigi pályafutásom során, hogy több olyan darabbal találkozhattam, ami számomra operarajongóként és operarendezőként egyaránt kivételes örömet és izgalmas kihívást jelentett.

Ez nem más mint a szabadúszó rendező privilégiuma és szabadsága.

– A Belcanto ugyanakkor mégis nagyobb súllyal van jelen az életedben, hiszen művészeti vezetője vagy egy tematikus fesztiválnak.

– A Kirchstetteni Kastélyfesztivál művészeti vezetőjeként immáron harmadik éve, kizárólag Belcanto-operákat mutatunk be, így az utóbb időben valóban több alkalommal volt lehetőségem kifejezetten ennek a korszak az alkotásaival foglalkozni. A jelenleg futó „Donizetti-ciklus” korábbi darabjait (Szerelmi bájital, Don Pasquale) idén az Ezred lánya c. operával folytatjuk, 2018-ban pedig egy új „Rossini-ciklussal” jelentkezik az alsó-ausztriai rendezvénysorozat. A fesztivál mindenkori lehetőségeit figyelembe véve itt természetesen már tudatos darabválasztásokról és döntésekről beszélhetünk. A jövőben pedig továbbra is szeretnék nyitottan közelíteni a teljes operairodalomhoz, megragadva a szakmai fejlődés további lehetőségeit, hogy folyamatosan bővíthessem már meglévő repertoáromat.