A lépcsőfordulóban az André Chenier-ben hordott jelmeze 1981-ből, a bejáratnál két és három dimenzót egymásba játszatva az 1991-es Otello előadásfotója, előtte a Staatsoper kelléktárából kikért, a produkcióban használt kard. Bécs Plácido Domingót ünnepli.
- hirdetés -
Plácido Domingo debütál a Don Carlosban 1967-ben a Bécsi Staatsoperben
– Erich Wirl gyűjteménye, fotó: Fayer
A spanyol tenor ötven éve tartó osztrák fővárosbeli karrierjét ünnepli az Osztrák Színházi Múzeum (Theatermuseum) május 17-én megnyílt, 2018. január 8-ig látható kiállítása. Plácido Domingo 1967. május 19-én, Don Carlosként lépett először bécsi operaszínpadra, azóta pedig számos alkalommal járt itt hivatalos ügyből kifolyólag – a számosság listája szintén a bejáratnál böngészhető végig -, legtöbbször a Staatsoper vagy a Theater an der Wien produkcióiban fellépve – 30 szerepben, 330 előadásban -, máskor koncertet adva vagy dirigensként, esetleg jótékonysági focimeccsen pályára lépve.
Az mindenképp a kurátorok javára írandó, hogy nem akarják a látogatót adatokkal bombázni, és az is kellemes alaphangulatot ad, hogy a harmadik szoba vetítőterméből kihallatszik a hang, így minden tekintetben betöltheti Domingo a teret.
Az első teremben azonban egy hozzá csak részben köthető tárgy, a Bécsi Staatsoperben 1968 és 2008 között sminkmester, Fritz Buresch táskája a legizgalmasabb kiállítási darab. A fekete doboznak tűnő táska oldalain ezüst és fehér aláírások Luciano Pavarottitól Mirella Freniig (az egyetlen aláíró nő! – vajon ennek mi lehet az oka?), Rudolf Nurejevtől Ruggero Raimondiig, Leonard Bernsteintől Plácido Domingóig. Micsoda kapcsolati hálót lehetne ebből a közel három tucat névből felrajzolni…
Plácido Domingo a Bajazzók Canio szerepében 1986-ban, a Bécsi Staatsoperben – Erich Wirl gyűjteménye, fotó: Fayer
A falakon Verdi, Puccini és a verizmus operáira fókuszálva az egyik oldalon színes és fekete-fehér előadásfotók lógnak a falon, szép sorban, szabályosan – köztük felfedezhetünk egy olyan képet is, amelyen Marton Éva Giocondáját öleli át -, a másik oldalon pedig plakát, fogas, próbababák, a Gioconda és a Bajazzók jelmezei és egy tükrös asztal imitálnak egy rögtönzött öltözőt. (Bár igazi öltözőkben viszonylag ritkán van a legnagyobb tükörbe szinte életnagyságban belegravírozva annak a portréja, aki azt a teret használja.)
A következő terem a Wagner-szerepekre, a francia repertoárra és az operaritkaságokra koncentrál. Kapunk néhány Wagner-jelmezt, de itt is jórészt fotók segítségével idézhetik fel a Domingo-rajongók a pálya állomásainak egy részét. Az olyan legendásak, mint az 1993-as, a tárlat rendezői által csillagórának is nevezett Hoffmann meséiből (Dessay, Frittoli, Terfel, Domingo – többet nem nagyon lehet kívánni) például hiányoznak. És az ünnepelt-átkozott Nitsch-féle Massenet-opera, a Heródiás is több teret érdemelt volna.
Plácido Domingo Sámson szerepében 1990-ben a Bécsi Staatsoperben – Erich Wirl gyűjteménye, fotó: Fayer
A harmadik témakör, amelyet a kurátorok érintenek, a szokatlanság köré épül, hiszen az énekes karmesterként és rendezőként is letette névjegyét, továbbá kirándult a bariton szerepek felé is. Ezt illusztrálandó – micsoda meglepetés – ismét előadásfotókat kapunk. Bécsi felvételeket látunk a tárlókban, CD-ket és DVD-ket, még egy bakelitet is, melynek címe: Wien, die Stadt meiner Träume. Magángyűjteményből került oda a Carlostól Parsifalig – 25 év a Bécsi Staatsoperben című könyv, csakúgy, mint néhány műsorfüzet és belépőjegy. (A néhány szó jelen esetben öt alatti számot jelent.)
Az utolsó szobában az eddigi egységes vizuális kialakítást, a sötét lazacszín falak budoárszerűséget árasztó hangulatát felváltja a zavar. A Richard Teschner bábjaival teli üveges szekrények közé betettek egy állványt, kihúztak rá egy vetítővásznat, betettek egy projektort, elhelyeztek középre néhány közepesen kényelmetlen széket, és da capo al fine vetítenek előadásrészleteket.
Aki ennél nagyobb élményszerűségre vágyik – nem nehéz -, remélhetőleg a kurátori tárlatvezetésen megkaphatja, vagy a belépő árába beépített kávé és sütemény mellett meghallgathatja a kollégát, a korrepetitort és a művész bécsi irodavezetőjét, az öt-tíz éveseket célzó gyerekprogram pedig hangképzési gyakorlatokat foglal magában. A Theatermuseum kiállításai rendszerint izgalmasak, múzeumpedagógiailag is átgondoltak, informatívak, felnőtteknek és gyerekeknek is szólnak, mindenkinek a maga magasságára szabva. Ez erősen megúszósnak tűnik, nemhogy bravissimót, de még halvány bravót sem érdemel.
Nézze meg, hogyan ünnepelték Plácido Domingo bécsi karrierjének ötven évét!
Figyelem, az ORF-közvetítés felvétele háromrészes!
https://youtu.be/piFkGvGCOvM
