Papageno Radio
Blogok Barokk sarok A Stradivari hegedűk legnagyobb rejtélye

A Stradivari hegedűk legnagyobb rejtélye

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Azok, akik a fenti cím alapján a Nagy Leleplezésre számítanak, amelyben a legújabb kutatási eredmények bizonyítják a Mester által használt lakkok különleges, titkos összetételét, a mások számára elérhetetlen mértani számításokat, vagy amelyben esetleg a misztikus történetek rajongói bizonyítva láthatnának egy régi legendát, a leghíresebb hegedűkészítő által felhasznált festékanyagokban fellelhető emberi vérről, nos, ők írásomban bizonyosan csalódni fognak.

Ehelyett, korábbi ígéretemhez híven, igyekszem némi történeti hátteret nyújtani egy itt nemrég megjelent cikkhez, melyben a fakulni látszó Stradivari-legendáról volt szó.

De mivel senkit sem szeretnék becsapni vagy hitegetni, azonnal elárulom azt is szerintem mi a Stradivari-hegedűk legnagyobb rejtélye. Remélem sikerült felkeltenem a kíváncsiságukat. Szeretnék tudni? Nos, igen egyszerű:

a legnagyobb rejtély szerintem ezeknek a hangszereknek a mai ÁRA illetve az, hogyan és miért tehettek szert ilyen, szinte felbecsülhetetlen értékre az elmúlt évszázadok során.

A kérdés több szempontból is nagyon érdekes. Egyrészt, mivel, ahogyan ez az idézett korábbi cikkből is kiderül, hangjuk alapján mára már egyáltalán nem egyértelmű ezeknek a régi hangszereknek az elsősége a „ranglistán”; történetileg nézve viszont azért is, mivel korábban sem mindig ezeket a hangszereket tartották a legértékesebbnek. Megdöbbentőnek volt anno, ilyen irányú kutatásaim során, hogy a Mester életében, sőt halála után egészen a 19. század elejéig sem találtam egyetlen híres hegedűst Stradivari hangszerrel összefüggésben említve.

Az 1800-as évek elejétől kezdődik, konkrétan Spohr és később Paganini nevéhez fűződik, ezeknek a hegedűknek a diadalútja, ami innentől azonban máig töretlen. Úgy tűnik, hogy bár Antonio Stradivari (1644-1737) szintén a barokk kor gyermeke, valamiben korától nagyon eltérően gondolkodhatott, főleg késői alkotói korszakaiban, hiszen saját kora és az utána következő nemzedékek hang-esztétikai elvárásainak láthatóan nem igazán felelt meg az általa fémjelzett hangszer- és hangideál. Legalábbis erre következtethetünk abból a tényből, hogy árveréseken egy Stradivarinál még a 18. század végén is tízszer többet kínáltak egy Nicolo Amati (1596-1684) vagy egy Jacobus Stainer (1617-1683) hangszerért.

Ezt nem lehet egyértelműen a legtöbbször ma is uralkodó, zenész-sznobizmusból levezetni, ami alapján hegedűsök a régebbi hangszereket részesítik előnyben, hiszen akkoriban már jó ideje Stradivari sem volt az élők sorában. Amati és Stainer magasabb építésű, domborúbb, s ezért felhangdúsabb hegedűi voltak a barokk kor legkedveltebb hangszerei, Bachtól Veraciniig nagyon sok híres hegedűs-zeneszerző játszott rajtuk és Stradivari, Nicolo Amati tanítványaként maga is több száz (!) ilyen hangszert készíthetett és ezzel alapozta meg hírnevét Cremonában, a már akkoriban is világhírű hegedűkészítőiről ismert városban. Saját, később kialakított hegedűformája azonban a maga tökéletességével együtt is valamiért inkább nemesi udvarokba, uralkodók kezeibe talált utat, akik néha maguk is amatőr zenészek voltak, vagy ezek zenekari zenészeihez!

Szólisták elvétve sem használtak ilyen hegedűket és némelyik múzeumi példányon máig is alig látszik használat nyoma. Azt, hogy ezek a hangszerek hogyan szóltak, még csak elképzelni sem tudjuk, hiszen többet közülük az udvari zenészek kérésére azonnal, a többit pedig később, a 19. század elején átépítették. Mára tehát, a hozzám hasonló régizenészek nagy bánatára egy eredeti állapotban lévő példány sem maradt fenn dacára a legendásan nagy hangszerállománynak, amit ma a Mesternek tulajdonítanak.

Count Ignazio Alessandro Cozio di Salabue

Amennyiben az átépítések ellenére bízunk pár ilyen hangszer „eredetiségében”, ezek „nemesi származása” a korábbi tulajdonosok révén némiképp igazolhatja mai értéküket. Igazi népszerűségüket és egyben ugrásszerű elterjedésüket azonban egy műgyűjtő, hangszerszakértő, amatőr hegedűs gróf, Count Ignazio Alessandro Cozio di Salabue (1755-1840) közreműködésének köszönhetik, aki szakértelme és hangszerkészítő pártfogoltjai által „korszerűsítette” átépíttette ezeket a hangszereket. Ő vásárolta meg Stradivari hagyatékát is, műhelyét, benne többek között több félkész állapotú hangszerrel.

Nem véletlenül említettem az „eredetiség” kérdését. Innentől kezd ugyanis érdekessé válni a történet, annak minden máig is ható következményével együtt. A gróf ügynöki és kereskedői kapcsolatai révén ezek a hegedűk, az általa felvásárolt több más hangszerrel együtt ekkor kerültek ki először az országból, főleg franciaföldre, ahol ekkoriban már az olasz hangszereknek, a korábbi készítők nyomán nagy híre kezdett kialakulni, áruk viszont még koránt sem volt olyan nagy.

Ez tette lehetővé az olyan híres hangszerkészítők és kereskedők számára, mint például Jean-Baptiste Vuillaume (1798-1875), hogy nagy haszonnal adják tovább ezeket a hegedűket sőt, maguk is tehetséges készítők révén, akár le is másolják az első kézből hozzájuk került remek modelleket.

Ezek a másolatok, az olasz hangszerek iránti nagy keresletre való tekintettel természetesen szintén Stradivari címkével kerültek forgalomba. Vuillaume különösen híres volt remek kópiáiról, melyek közül néhányat még ma is „eredeti” Stradivarusnak tartanak, néhányukról azonban sikerült bizonyítani, hogy a francia mester készítette és más készítők neve is ismert néhány „eredeti Strad” kapcsán. Vonós hangszerek esetében nem mindig egyszerű a kormeghatározás, ezek a kópiák pedig hangzásukban, minőségükben teljesen egyenrangúak is lehetnek egy eredetivel. Igyekeztek a növekvő igények kielégítésére minél több eredeti olasz hangszer felvásárlására és kópiák készítésére, de azért egy Stradivari mindig is exkluzív árucikk maradt, ami ismét inkább a tehetős gyűjtők számára tette őket elérhetővé. Legtöbbjük ma is árveréseken, műgyűjtők vagy bankok, állami gyűjtemények között cserél gazdát, és tőlük kerül aztán használatra híres szólisták kezébe.

Az ezeken az aukciókon egekig emelt árak megfizetése után talán érthető, hogy semelyik új tulajdonosnak nem áll igazán érdekében megkérdőjelezni, megvizsgáltatni egy hangszer eredetiségét és így fényt deríteni egy esetleges rossz üzletre. Ez is oka, hogy bár vizsgálati módszerek ezt lehetővé tennék, a hangszer gazdája nem mindig egyezik bele a mérésekbe. Nem is beszélve az olyan ismert esetekről, mint az a hangszer, melyet hét különböző hiteles szakértő eredetinek fogadott el, később mégis hamisítványnak bizonyult. Mivel a felhasznált módszerek és anyagok egyaránt származhatnak későbbi korokból, egy ilyen hangszerszakértő dolga tényleg nem könnyű.

Többek között ezért is hajlok Belgium egyik leghíresebb hegedű-szakértőjének véleményére, aki állítása szerint több száz, köztük nagyon híres, hegedűt is megvizsgált és egyetlen egyet sem talált köztük, amelyiknek minden része ugyanabból a hangszerből származott volna. Persze az ilyen vélemények nem túl népszerűek egy árverésen, amit az illetőt ilyen közegben ért atrocitások is bizonyítják.

Egy szó, mint száz, bár volt alkalmam néhány igen értékes hangszert kipróbálni, köztük két Stradivarit is, én mégsem címke alapján választanék hegedűt és egészen biztosan inkább ma élő készítő, mint egy rég múltba veszett mester feltételezetten „eredeti” alkotását részesíteném előnyben. Persze ez a döntés egy barokkhegedűsnek mindig könnyebb, hiszen engem a korabeli hangzásideál és hangszeres technikák érdekelnek, amihez egy átépített régi hangszer amúgy sem nyújtana megfelelő támpontot. Zenei szempontból azonban szerintem mindenképp célravezetőbb lenne, ha a szemünk helyett a fülünkre hagyatkoznánk és a muzeális értékek helyett egy koncerten inkább a művek és az előadói egyéniségek rezdüléseire lennénk nyitottabbak.

Álljon itt ehhez kezdetnek, s egyben cikkem zárásaként egy kis teszt az alábbi video végén:

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X