A magazinunk közepén található napi programajánlók hátterében mesteri, színházbelsőkről készült fotók sorakoztak az elmúlt hónapokban: Hlinka Zsolt Auditorium-sorozatának darabjai. Ebben a lapszámban egy, az Operáról készült képpel búcsúzunk a sorozattól. Készítőjük – aki ha éppen nem fotózik, nyomdát vezet – sorra nyeri a díjakat különleges, szimmetrikus képeivel.

- hirdetés -

– Auditorium-sorozatod egyáltalán nem háttérnek készült, végül mégis belementél, hogy a Papageno-naptárok alapjául szolgáljanak a képek.

– Általában a képeimet csak fizikai formában elkészült alkotásként értékesítem a saját galériámban, ahol ez a sorozat is megvásárolható. De ez esetben kivételt tettem, mert úgy érzem, hogy érdekes lehet mások számára is olyan állapotban látni egy teret, ami nem a megszokott. Ennél a sorozatnál úgy láthatja a szemlélő a színházak nézőterét, ahogyan a színészek a színpadról, de az üres nézőtér kissé bizarr furcsaságával.

Hlinka Zsolt

– A legtöbb képsorozatod (Underground Symmetry, Reflection of Emotion stb.) középpontjában a szimmetria áll: hogyan éred el, hogy kiürüljenek ezek az óriási terek?

– A legtöbb képnél koncepció, hogy ne legyenek emberek a képen, így inkább a környezetre, épületre lehet koncentrálni. A városi terekben sokszor van, hogy egyedül lehetek fotózás közben, csak a megfelelő időpontot kell kiválasztani a képalkotásra. Az Auditorium-sorozat esetében külön-külön kellett egyeztetni minden színházzal, hogy adnak-e engedélyt, és ha igen, mikor lehetséges a fotózás. Legnagyobb örömömre mindenhol készségesek és nyitottak voltak a projektemre, és bár nem rövid idő alatt, de elkészült a sorozat.

– Jártadban-keltedben is fotózol, vagy mindig nagy előkészület előzi meg a fényképezést?

– Ritkán fotózok úgy, hogy nincs megtervezve. Legtöbbször megszületik a fejemben egy ötlet, elkezdek kutatómunkát végezni, hogy minél jobban körbejárjam, mire odaérek, hogy megnyomjam az exponálógombot. Ez persze elég sok időt emészt fel, de nem bánom, mert szeretem csinálni. Nagyon izgalmas, ha bejuthatok olyan helyekre, ahova nem engednek be mindenkit, mint például a színház színpad mögötti területére.

– Számítottál rá, vagy meglepetésként ért, hogy a 3. Fine Art Photography Awardson első helyezést értél el professzionális épületfotó kategóriában az Auditoriummal?

– Titkon reménykedtem benne, de mikor valósággá vált, az nagyon jó érzés volt. Egy visszaigazolás, hogy jó irányba megyek, és hogy folytassam, amit csinálok. A 2016-os pályázaton is első helyezést értem el az Urban Symmetry – sorozatommal, ami szintén igen nagy öröm és megtiszteltetés volt. Ezt nem hiszem, hogy meg lehet szokni, ezért folytatom.

– A Papagenda hátterében most az Opera látható: hogyan kapcsolódsz az épülethez, illetve a műfajhoz?

– Nagy rajongója vagyok az Andrássy út palotáinak, inkább ezért szeretem az Operaházat is, mintsem a műfaj miatt. Szerintem Európa legszebb operaháza a budapesti.