Sorozatunk befejező részében egy csellóművész mesél a külföldön töltött esztendők során szerzett tapasztalatokról, valamint arról, hogy miben látja másnak az itthoni zenekari működést. Mi az, ami hiányzik a kinti esztendők után, s mi az, amit a magyar együtteseknél jobban élvez.
A Zenekar folyóirat további cikkeihez kattintson ide.
Tucatnyi külföldön töltött esztendő után két éve muzsikál itthon Onczay Zoltán. A csellóművész abban az együttesben lett szólamvezető, ahol korábban harminc éven keresztül játszott édesanyja – a MÁV Szimfonikus Zenekarban. Emellett bécsi kamaraegyüttesével is rendszeresen szerepel, és szólistaként is gyakorta pódiumra lép.
“Tizenkét évig éltem Németországban – idézi vissza a korábbi időszakot – s természetesen nálam is a külföldi tanulmányokkal kezdődött a kinti karrier.”
Már gyerekként is állandóan szólt náluk a zene, hiszen édesanyja zenekari muzsikus volt, édesapja pedig szólista, a Zeneakadémia egyetemi tanára. Természetes volt hát, hogy ő is a muzsikát választja hivatásul. . Szülei sosem erőszakolták a zenei pálya irányába, ez saját döntése volt. A Zeneakadémián Mező László osztályában kezdte tanulmányait, majd jöttek a zenei versenyek, és az ott elért sikerek. Ezeknek is köszönhetően öt éven keresztül tagja volt a Claudio Abbado által vezetett Gustav Mahler Ifjúsági Zenekarnak, az Európa legjobb fiatal muzsikusaiból alakult társulatnak, ahol két évig szólamvezető volt. Az együttesben, a szólampróbákon ismerkedett meg későbbi tanárával, Wolfgang Boettcherrel, aki Karajan idejében a Berlini Filharmonikusok csellószólamának vezetője volt. Boettcher meghívta egy évre Erasmus-ösztöndíjjal Berlinbe, az Universität der Künste egyetemre.
Majd két évre rá a budapesti Zeneakadémián is diplomát szerzett, utána azonban utazott vissza a német fővárosba.
„Amikor az ember elkerül az otthonából, akkor új nyelvet, új kultúrát, új elvárásokat ismer meg, s persze egy másik zenei életet. Amikor útra keltem, nálam a tanulási vágy volt a döntő. Nagyon érdekelt a berlini képzés, az ott elsajátítható tudás, ezért is jelentkeztem oda a posztgraduális tanulmányokra. Sikeres három év után szólista diplomát szereztem Berlinben. Nagyon sokat köszönhetek a tanáromnak, aki segített az előjátékokra való felkészülésben, s abban is, hogy több ösztöndíjat, köztük a Hindemithet is elnyerhettem.
Miután megismertem az ottani elvárásokat, ezt a tudást igyekeztem hasznosítani, és azt sem zártam ki, hogy esetleg Magyarországon folytassam a pályámat. Abban az időben azonban nagyon kevés lehetőség volt itthon.
Bíztam a tudásomban és a kitartásomban, tudtam, hogy az adott pillanatban a számomra legjobb lehetőség fog adódni. Így is történt, 2008-ban a Mannheim-i Kamarazenekarhoz kerültem. Az együttes biztos bázist jelentett számomra, és szakmailag is igazán kiváló iskola volt. A zenekar komoly tradíciókkal rendelkezett a klasszikus és a preklasszikus zene terén, főként Haydn és Mozart kompozíciói szerepeltek a repertoáron. Stílusismeretben is sokat fejlődtem az együttesnél töltött évek alatt, s rengeteget tanultam az előadásmódról, a frazeálásról. Itt egy egészen más zenei világot is megismerhettem. A társulat hamar befogadott, megszerettek, a próbaévem után megválasztottak a szólamvezetői posztra is.
Németországban nagyon fontos dolgokat sajátítottam el a zenekari rendszerről, az ottani zenekari kultúráról. Izgalmas volt azt is látnom, hogy a német nyelvterületen sokkal nemzetközibbek a zenekarok. Precizitással, fegyelmezettséggel, a próbákra való lelkiismeretes felkészüléssel és a német zenekarok struktúrájával, rengeteg mindent lehet elérni.. Ez azért néha még hiányzik itthon… E téren sajnos azt tapasztalom, hogy némileg elmaradásban vagyunk.
Izgalmas volt azt is látnom, hogy a német nyelvterületen sokkal nemzetközibbek a zenekarok. Ez nem jelenti azt, hogy ezek jobb társulatok lennének, de valahogy másképpen működnek, gyakran kikérik a társulat véleményét a zenekar életét meghatározó kérdésekben is, pl. műsortervezés, vendég szólista, karmester meghívása.
Németországban magasabb a zenekari tagok fizetése is, de ez nem jelenti azt, hogy a problémák kisebbek lennének. Úgy gondolom, hogy Magyarországon mindannyian várjuk, hogy a hazai zenekari művészek bére a mostani tendenciát tartva hamarosan megközelítse az európai zenekarok fizetését.
Tudom, hogy sokan elmentek itthonról játszani, de közben ma már egyre többen térnek haza. Ha születne egy új zenekar, igen gyorsan meg lehetne tölteni a külföldről hazatérő zenészeinkkel…
A mannheimi együttessel remek és nagyon sikeres négy esztendőt töltöttem el. Hazatérésem okai közt a változás keresése és a gyakori honvágy is szerepet játszott. A szívem miatt jöttem, de sok minden volt, ami hazahúzott… Elkezdtem keresgélni az itthoni lehetőségeket között, s így kerültem a MÁV-hoz. Ezt a zenekart már gyerekkorom óta ismertem és nagy örömmel tölt el, hogy az együttes milyen óriásit fejlődött és milyen fontos szerepet tölt be Budapest zenei életében. Emellett gyakran koncertezem a Concerto Budapest-tel és az Óbudai Danubia Zenekarral is. Korábban évente csak kétszer látogattam haza, így most meglepődve tapasztaltam, milyen pezsgővé vált a magyar zenei élet. Elképesztő a kínálat, nagy és színes a paletta, Budapestnek sem kell szégyenkeznie Berlin mellett.”
Bár Onczay Zoltán nagyon jól érzi magát itthon, élvezi a zenekari muzsikálást, a szólózást, a kamarazenélést, azért azt sem zárja ki, hogy a jövőben majd ismét egy külföldi együttesben folytatja.