Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap "Solti György indított el a pályán"

“Solti György indított el a pályán”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

René Pape német sztárbasszus június 10-én este áll először az Operaház színpadára Verdi és Wagner műveiből válogatott műsorával. Az énekessel magyarországi élményeiről, Solti Györgyről, Drezdáról és a váratlan színpadi helyzetekről is beszélgettünk.

– Először énekel Budapesten, mégsem ez az első találkozása a magyar fővárossal. Mesélne erről?

- hirdetés -

– Nagyon örülök, hogy itt lehetek, hiszen ez lesz az első fellépésem, annak ellenére, hogy nagyjából harminc évvel ezelőtt már jártam Budapesten. Drezdában, az egykori Kelet-Németországban nőttem fel, így diákként leginkább a közép-kelet-európai országokat látogathattuk. Nagyszerű körutazást tettem Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban és persze az önök hazájában. Akkor még csak kívülről csodáltam meg az Operaházat, most pedig áriaestet adhatok a színpadán.

René Pape fotó: Mathias Bothor / DG

– Pályájának indulásában egy magyar karmester is szerepet játszott. Hogyan emlékszik vissza?

– Volt szerencsém együtt dolgozni Sir Solti Györggyel. Életének utolsó évtizede egybeesett az én karrierem indulásával, egy fantasztikus művész volt, de valójában nemzetközi karmesterként tekintettünk rá, aki rengeteg tapasztalatot adott át. Arra emlékszem, hogy nagyon kedves ember volt, a korkülönbséget tekintve, egyfajta nagyapaként tudtam tekinteni rá.

– Drezdában született, zenei karrierje is ebből a városból táplálkozik. Mi volt a legmeghatározóbb gyermekkori élménye?

– A nagymamám nevelt fel, aki rajongott a klasszikus zenéért. Rengeteg templomi koncertre vitt magával és valójában itt találkoztam a drezdai fiúkórussal, aminek később én is tagja lettem. Nagyon érdekes, mert a nagymamám még láthatta a Semperopert eredeti állapotában, ami aztán a város szinte összes fontos építészeti emlékével együtt a háború áldozata lett. Élesen él bennem, ahogy a fiúkórussal az opera romjainál adtunk koncerteket. A Dresdner Kreuzchor tagjaként kaphattam szerepet Mozart Varázsfuvolájában, a három fiúból énekeltem az egyiket, később pedig az opera Sarastrója lett az egyik emblematikus szerepem, amit egyébként Solti Györgynek köszönhetek. Mondhatom, hogy nagy utat járt be a hangom a fiúszoprántól a basszus hangfekvésig.

– Felvételeit hallgatva úgy tűnik, hogy szeret kísérletezni.

– Előfordul, hogy éneklek bariton szerepeket, hiszen Wolfram híres áriáját is lemezre vettem a Tannhäuserből, de ezekkel a szerepekkel sosem a koncertszínpadon kísérletezem. Leginkább Verdi és Wagner szerepeiben érzem otthon magam, természetesen Mozart basszus alakjai mellett, amelyek igazi súlyos karakterek, az operakomédia basszus szerepeit nem nekem találták ki. Mint említette szeretek kísérletezni, de nem keresem sem a szerepeket, sem a bajt. Természetes, hogy vannak még karakterek, akiket szeretnék megformálni, de ugyanúgy kíváncsi lennék a filmzenék világára is.

René Pape fotó: Mathias Bothor / DG

– Különösen a teljes Wagner-produkciókat tekintve kritikus, hogy az énekes körültekintő legyen a hangjával. Vannak esetleg színpadi praktikái ezzel kapcsolatban?

– Sok énekesnek van valamilyen trükkje, az első és legfontosabb, hogy nagyon sok vízre van szükségünk, amit mindig észrevétlenül helyezünk el a színpadon. Nekem inkább énektechnikai praktikáim vannak, például az, hogy amikor Wagner-szerepet énekelek, szinte mindig Mozart műveire gondolok és fordítva. Úgy gondolom, hogy érdemes megmutatni a wagneri operák intimitását, Mozartnál pedig néha igenis könyörtelennek kell lenni.

– Fel tud eleveníteni olyan esetet, amikor akaratán kívül valami hiba csúszott az előadásba? Hogyan oldotta meg?

– Volt egy emlékezetes baleset, ami a ’90-es évek elején történt Bécsben. Egy Otto Schenk rendezte Walkürben léptem fel Hundingként. A Siegmundot játszó énekessel nem próbáltuk le előre a párbaj jelenetet, és véletlenül úgy talált el, hogy felszakadt a homlokom. Szinte nem is vettem észre semmit, de mivel a padló fehér papírdarabokkal volt teleszórva feltűntek a vérfoltok. Meglehetősen életszerűre sikerült a jelenet, később csak nevettünk az egészen.

– Egy operagálán ettől talán nem kell tartani. Hogyan állítja össze ezeknek az estéknek a műsorát?

– Négy-öt évvel ezelőtt kezdtem el rendszeresebben áriaesteket adni, de meg kell mondanom, hogy ritka lehetőség, hogy szimfonikus zenekarral énekeljek. A tenoroknak erre mindig több esélyük van. (Nevet.) A legtöbb esetben csak egy zongorával koncertezem. A mostani programon is változtattam még az utolsó pillanatban, ami nem jellemző, de most nem tudtam követni az egyeztetés minden pillanatát és végül úgy döntöttem, hogy bár ugyanattól a két szerzőtől, de egy-egy másik áriát és monológot választok kezdésként. Ennek dramaturgiai okai vannak a közönség, de az én szempontomból is, mert szeretném, ha fokozatosan tudnánk együtt ráhangolódni a súlyos és olykor vaskos filozófiával terhelt részletekre. Így jutunk majd el Fiesco áriájától a Simon Boccanegrából Wotan búcsújáig, a Wagner-tetralógia első estéjének fináléjáig.

„Előre tudom, hogy az énekes bírja-e majd a harmadik felvonást”

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X