A háborút a legtöbb big band megsínylette, de a legjobban a fekete zenekarok. A sorozás a fiatalemberek tízezreit szippantotta el a tánctermek parkettáiról, de megtizedelt jó néhány zenekart is. A fegyveres erők fokozott mértékben igényeltek a járműveikre üzemanyagot és gumit, ennek következtében be kellett vezetni a jegyrendszert a benzinre és a gumira egyaránt, ami módfelett nehezítette az akkor még leginkább buszokkal turnézó zenekarok mozgását.
A jazz története című kötet hamarosan e-book formátumban is elérhető.
A legnépszerűbb és legkiválóbb fekete zenekarok sem kerestek annyit, mint a jobb fehér formációk. Számukra a turnézás azért is nehezebbnek bizonyult, mert a faji előítéletek miatt nehéz volt megfelelő szállást találniuk, továbbá – hacsak nem olyan nagy fekete negyedekkel rendelkező városokról volt szó, mint New York vagy Chicago – akkor a fehér többség kiszolgálásából élő szállodák és tánctermek zöme nem szívesen látott fekete zenekart a pódiumon. Még békeidőben is arra kényszerültek, hogy bérelt vagy – mint Fletcher Henderson és Les Hite zenekara esetében – saját buszon városról városra járjanak, ahol csak egy-egy fellépésükre volt fizető közönség.
1942 júniusában a Védelmi Szállítási Hivatal (Office of Defense Transportation – röviden ODT) megtiltotta, hogy a zenekarok turnézási célokra használják a buszokat.
A fekete énekes-zenekarvezető Cab Calloway személyesen utazott Washingtonba, hogy tiltakozzon a kormánynál. Vele utazott az akkor legbefolyásosabb polgárjogi szervezet, az Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért (National Association for the Advancement of Colored People) ügyvezető titkára, Walter White is. Szót emeltek a fekete zenekarokra szakosodott fehér szervezők, mint a jó alvilági kapcsolatokkal rendelkező Moe Gale és Joe Glaser (Armstrong menedzsere), de tiltakozott a tiszteletreméltó New York-i patríciuscsalád sarja, a jazzt a Carnegie Hallba hozó John Hammond is.
A szórakoztatóipar lapja, a Variety magazin így írt: „Buszok nélkül az egy estére szóló beugrások nagyon nem fognak összejönni ezeknek a formációknak (konkrétan Moe Gale zenekarairól volt szó – a szerzők), miután csak néhány szálloda és talán egy tucatnyi hétre szóló munkalehetőség áll nyitva a számukra. Más néger (akkor még nem ment sértésszámba ez a kifejezés) zenekarok, mint Count Basie, Cab Calloway, Duke Ellington, Andy Kirk és Louis Armstrong együttese is ugyanígy pácban lehet.”
A végén a legnépszerűbb és legjobban fizetett két fekete zenekar, Duke Ellington és Cab Calloway csapata privát pullmanszerelvényeket bérelt magának a vasutakon, az ODT pedig kompromisszumot kötött, és rotációs rendszerben öt autóbuszt bocsátott a mintegy 45 fekete zenekar rendelkezésére. 1943 elejétől aztán egészen szeptemberig minden busz magánhasználatát betiltották, és legalább ebből a szempontból, látszólag létrejött az egyenlőség fekete és fehér között.
