„A jó stressz motivál”

Demény Balázs fotó: Bokodi Anna

Demény Balázs nemrég elhozta az első díjat az Ile de France Nemzetközi Zongoraversenyről. A kolozsvári születésű fiatal zongoristával, aki lelkes szervezője az erdélyi zenei életnek, a versenyekről, a berlini zenei életről, doktori értekezéséről és a hegymászásról is beszélgettünk.

– A családodban szinte kötelező volt zenét tanulni. Hogyan kezdődött?

– Valóban zenész családban születtem, édesapám Demény Attila zeneszerző-karmester-operarendező, nagymamám Demény Piroska népzenegyűjtő, aki még Kodállyal is dolgozott együtt. Hétévesen leültem a zongorához, Buzás Pál tanított, néhány év múlva pedig már a budapesti Bartók Konziban találtam magam Eckhardt Gábornál, ahonnan egyenes út vezetett a Zeneakadémiáig, Kemenes András növendékeként.

Demény Balázs, aki legutóbb a BMC-ben készített egy Bartók–Schumann-lemezt, a közeljövőben Brahms B-dúr zongoraversenyét, illetve Bartók három, a hangszerre írt koncertjét szeretné elsajátítani, utóbbiból egyébként a harmadikat már játszotta egy olyan japán fesztiválon, ahová negyedmagával hívták meg a világ fiatal zongoristái közül.

– Tanulmányaidat később Berlinben folytattad. Milyen tapasztalatokat szereztél?

– Száva György és Pascal Devoyon irányításával kezdtem Berlinben is tanulni. Professzorom egykor még édesapámat is tanította, meghallgatott és azonnal a német fővárosba hívott. Meghatározó időszak következett, amit nemcsak a kiváló tanáraimnak, de az ott tanuló elsőrangú pályatársaim szakmai nyitottságának is köszönhetek. Az évek során többször merült fel bennem az a naiv elképzelés,

hogy a németek sokkal komolyabban gondolnak a zenei szakmára,

ez pedig inspirációt adott. Visszagondolva, szükségem volt egy ilyen tapasztalatra, hogy aztán itt, Budapesten kezdhessem meg a doktori képzésemet.

– Az erdélyi művészeti életről szinte azonnal a francia kapcsolatok jutnak eszünkbe. Mennyire volt ez meghatározó a te életedben?

Demény Balázs fotó: Bokodi Anna

– A román–francia kapcsolatok nagyon erősek, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a zenei életet szervesen meghatározná. Az erdélyi művészeti közeg nagyon erősen kötődik Budapesthez. Éppen a Romániai Magyar Zenetársasággal együtt készítünk elő egy fesztivált, amely Ligeti, Kurtág, Veress és Bartók művészete köré épül majd, mert megdöbbentő, hogy a 20. századi magyar zenetörténetet meghatározó személyiségei közül hányan erdélyi származásúak.

– Veress Sándort említetted, ha jól tudom, az ő művészete áll a doktori képzésed középpontjában.

– Leginkább a kortárs magyar zenében szeretnék fejlődni, ezért is választottam Veress Sándor zongoraműveit. Rendkívül foglalkoztat a hangok között létrejött tudatos és lelki folyamatok összessége, a zene mint gesztusművészet. Azt szoktuk mondani, hogyha valaki leüt két hangot a zongorán, akkor az már zene – én azzal árnyalnám ezt, hogy a zene lényegét tekintve nem mindegy, hogy ki üti le azt a két hangot. Nem elég a tökéletesség és a precizitás, hanem van egy szinte meghatározhatatlan belső tartalom, ami egyébként dönt egy versenyen is, illetve amitől azt mondjuk például Szvjatoszlav Richterre, hogy utánozhatatlan.

Az ifjú tehetség szenvedélyes hegymászó, aki annak ellenére, hogy 2010-ben a Mont Blanc-t is meghódította, az erdélyi Fogarasi-havasok gerincét tartja az egyik legnagyobb kihívásnak.

– Saját versenyeredményeidet tekintve mit gondolsz, mi lehetett a döntő?

– Az igazán meghatározó az egyéniségünk, az egyedi stílusunk és annak egyértelművé tétele. A játékunknak tükröznie kell a saját elképzeléseinket. A verseny persze nem egy objektív mérce, és nem is egy végcél, jó esetben inkább egy kezdet. Engem motivál az a jó stressz, ami megelőz egy ilyen megmérettetést.

Demény Balázs fotó: Bokodi Anna

Az Ile de France mellett első helyezést értem el a Hans von Bülow- és a Carl Filtsch-versenyeken, a budapesti Chopin-versenyen pedig második lettem. Azokat a megmérettetéseket szeretem, ahol viszonylag szabadon választható a versenyprogram, hiszen az ember érzi, hogy miben tudja leginkább megmutatni a tudását. Szeretném maximálisan kihasználni az előttem álló időszakot, és már tudom is, hogy mi a következő célom, de legyen elég ennyi. (Nevet.)

– Mennyire körvonalazhatóak egy versenyen a különböző zongoraiskolák? Vannak magyar sajátosságok?

– Vannak, de nagyon érdekes, mert nemrég olvastam Borisz Berezovszkij gondolatait, aki szerint az iskola, mint olyan, nem felétlenül meghatározó. Rá kellett jönnöm, hogy igaza van, bár a tanulmányok során mindenkit irányítanak, de végül úgyis a zenész személyisége fogja meghatározni a játékmódot. Ugyanezt érzem a példaképekkel kapcsolatban. Korábban azonnal rávágtam volna, hogy Kocsis Zoltán és Richter számomra az első számú, de talán a korral jár, hogy az ember nyitottabbá válik, és sokfélét kezd el szeretni, adott esetben mindenkit másért. Nagyon sokat tanulok a fiatal pályatársaktól is, amire Berlin szintén kiváló volt, hiszen gyakran meghallgattuk, és tanácsokkal láttuk el egymást a fellépések előtt.

“A zeneszerzőkben hiszek, nem a nagy elődökben”

– Hazatértél Berlinből: többet láthatunk majd a budapesti koncertszínpadokon is?

– Remélem. A legutóbbi versenyeredmény szerencsére sok franciaországi felkérést hozott, több fesztivál mellett a párizsi Magyar Intézetben is adok koncertet. Emellett főként Erdélyben játszom, a korábban említett fesztiválon Dohnányi gyerekdal-variációit, majd Ligeti–Brahms kürttrióit, előtte a Kolozsvári Zenei Ősz nyitókoncertjén Beethoven és Brahms egy-egy versenyművét, és egy zongoraavató fesztivál is tervben van Székelyföldön. Magyarországon a CAFé Budapesten lépek fel egy szólóesttel, de nyitott vagyok természetesen bármire, és remélem, a sok szép terv meg is valósulhat.