Amikor megkerestem az Opera kitüntetett művészét, az évad egyik kamaraénekesét, Palerdi Andrást, hogy gyors mérleget készítve áttekintsük szépen ívelő pályafutását, meglepett. Első kérdésem az volt, hogy mi jut eszébe a hivatásáról, ugyanis a beérkezettség valamely szinonimájára számítottam, de ehelyett ő a próba szót említette.

- hirdetés -

– Felkeléstől lefekvésig énekes vagyok. Soha nem éreztem, hogy feljutottam volna a csúcsra. Mindig új helyzetek és problémák adódnak, de néha azért előfordul, hogy azt mondom magamban: most sikerült valami, amiről korábban nem is gondoltam volna, hogy menni fog.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Hangi, énektechnikai értelemben sem mondhatja még, hogy megért-beért?

– Ezt nem igazán lehet tudni, mert alakul, fejlődik az ember. Ha kacskaringókkal, kitérőkkel is, de megpróbálok fölfelé haladni, közelíteni a tökéletességhez, ami hol sikerül, hol nem. Mint a magyar fociválogatottnak. A lényeg a küzdelem, amit a nézőknek persze nem szabad érzékelniük. A dzsúdóban van egy ismert mondás: aki meghal a tatamin, az feltámad a versenyen. Esetemben – nem esztelenül, és nem a KO-ig, de – meg kell halnom a gyakorlószobában, hogy feltámadhassak a színpadon.

Palérdi András

– A sokszor énekelt szerepekkel járó gyakorlat jelent némi könnyebbséget? 

– Figyelem a nagyokat, a különböző műfajok híres énekeseit. Barbra Streisandról például azt hallottam egyszer, hogy pályája előrehaladtával elkezdett izgulni. Ezek szerint minél ismertebb valaki, minél többet ért el, annál nehezebb a teher. Úgy érzem, a kamaraénekesi címet szívből adták. A felelősségem ugyanakkora kell legyen, de a rám irányuló figyelem mégis nagyobb. A szakmaiság szempontjából nincs leállás. Ez egy határtalan hegycsúcs. Felfelé kell mászni, de az oxigén itt nem fogy el, mint például a Csomolungma esetében. Sőt ahogy egyre feljebb haladunk, annál több lesz a levegő.

– Gazdag és egyre terebélyesedő repertoárja a Mozart-operáktól a kortársakig terjed. Mostanában több „modern” darabra kapott felkérést. Hogy érzi magát ezekben?

– Örülök nekik. A mai művek, ha lehet, még cizelláltabb színészi jelenlétet követelnek. Ugyanakkor nincsenek bennük berögzött, megkötő tradíciók, és több a  „prózaiság”. Igazán nagy kihívás mindegyik. Annak idején Wagner azt mondta, hogy az ő operáit is bel canto módon kell előadni. Mozartot, Verdit, Reimannt, Adèst és Eötvöst is szépen kell énekelni. Egyébként minden színpadi mű esetében azonos a cél: effektusokkal, színekkel, árnyalatokkal – ugyanakkor természetesen – kell megmutatni a gondolati és érzelmi tartalmat, plusz azt, ami túlmutat a szövegen, a beszéden. A vivőanyag a zene és a zenei kifejezés, megformálás. Egyszerűen csak „egészségesen” kell megszólalni. Tanulásnál a textusból közelítünk, aztán a dallamra ráillesztjük a prózát, és e kettőt természetes egységgé olvasztjuk.

– A közelmúlt előadásai közül volt olyan, amelyiket fontos állomásként külön kiemelné?

– Szerencsés vagyok, mert eddig olyan operákban szerepelhettem, amelyek eleve közel állnak hozzám vagy amelyeket a próbák során nagyon megszerettem. Sőt utólag mindig úgy vagyok, milyen jó lett volna még többet foglalkozni velük. Most éppen Don Toribio püspök szerepét tanulom A szerelemről és más démonokról című Eötvös-opera májusi előadásaira, ami szintén nagyon érdekes feladat. Szívesen éneklem Bartók Kékszakállúját. Legutóbb a Müpában Komlósi Ildikó volt benne inspiráló „játszótársam”.

– Szereti a Kékszakállút?

– Igen. Mindig kicsit más. „Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni.”

– A szerepfelfogása alakult, változott az elmúlt években?

– Az értelmezések finomodnak. A Kékszakállú egy titok, Adyt idézve: „Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény.” Judit nem tudja, mit ér el azzal, hogy minden ajtót kinyitogat, mindenhová „beles”.  Erőszakosságával, görcsösségével és vírusként való beépülési vágyával a vesztébe rohan, kiöli a „gazdaszervezetet”, és a végén marad a semmi. Távolabb kerül a hercegtől, mint mielőtt megismerte. Minden ajtóval csak még messzebb. Akkor mi értelme volt az egésznek?

– Jóllehet, elmondható, hogy hangfaja legjelentősebb karaktereit megjelenítette már, de azért van még „fehér folt”, egy meghódításra váró nagy terület…

– Az oroszok. Melyik basszistát ne csalogatná az orosz repertoár? Az Anyegin Greminjét már énekeltem. A stílus, a nyelvi és szövegejtési finomságok miatt a hazai terepen játszó orosz művészek mellett persze nehéz labdába rúgni. A Jolanta René királyát vagy az Igor herceg Koncsak kánját például szívesen megformálnám.

Palérdi András

– Áttekintve a 2017/2018-as programfüzetet, a következő évada is nagyon sűrű lesz.

– Nagy izgalommal várom a különböző  kihívások elé állító új feladatokat. Köztük Rossini Olasz nő Algírban című operájának Musztafáját, ami nagyon virtuóz szerep. Jön a Simon Boccanegra Fiescója, majd Gershwintől a Porgy. Visszajön Parsifal Gurnemanza, Bartók Kékszakállúja. Puccini Bohémélete mindig jutalomjáték…

– Az elmondottak tükrében hogy érzi magát a hivatásában?

– Mint egy gyerek, aki karácsonyra megkapta álmai játékát. Eltűnik az idő, kiesik a világból. Igyekszem minden tudásomat bevetve játszani. Bízom benne, hogy még inkább el tudom engedni magam a kifejezés és belefelejtkező alakítás javára. Évről évre egyre jobban megismerem önmagam; a próbaszobában gyakorlás közben hamarabb rájövök a megoldásokra. Szakmai szempontból tehát „boldog gyerekkorként” élem meg mindezt.

– Az Opera comics stílusban hirdeti A Ring gyűrűi címen futó következő évadát. Ön milyen gondolattal invitálná a közönséget?

– A művészet olyan, mint a jó bor, könnyebbé és érthetőbbé teszi az életet, ami nem is olyan nehéz, mint ahogy sokszor érezzük. Jöjjenek be, hogy energiával töltődjenek fel! Mert a színpadról az kell, hogy áradjon: hamisítatlan életerő.