Celebek estéje ingyenvacsorával és szakszervezeti felügyelettel

Thelonious Monk, Howard McGhee, Roy Eldridge, Teddy Hill a Mintons Playhouse előtt 1947-ben - fotó: William P. Gottlieb

A 30-as évek végén és a 40-es évek elején Harlemben két helyen jammeltek rendszeresen a fekete zenészek: a Minton’s Playhouse-ban és a Clark Monroe’s Uptown House-ban. A szakszervezeti bírság kockázata talán a Minton’s-ban volt a legalacsonyabb, tekintettel arra, hogy az eredeti tulajdonos, Henry Minton volt az első fekete vezetőségi tagja az AFM nagyhatalmú New York-i szervezetének. Ez meglehetős védettséget nyújtott az ott jammelő zenészeknek.

Az amerikai zenészszakszervezet (American Federation of Musicians, rövidítve AFM) kőkemény érdekvédelmi szervezet volt. 1942-től 1944-ig bojkottálta a lemezvállalatokat, mert a zenészek jóformán nem is részesültek addig a jogdíjakból, sőt ha a munkanélküli zenészt rajtakapta valamelyik szakszervezeti megbízott, hogy jammel valahol, akkor pénzbírsággal tetézte a nyomorát.

A Minton’s Playhouse zenészkörökben olyan hírnévnek örvendett, hogy a legnagyobb szólisták is oda jártak munka után vagy üres napjaikban erejüket összemérni. 1940-ben a zenekarvezető Teddy Hill lett a Minton’s menedzsere, akinek bandájában Dizzy Gillespie is bontogatta a szárnyait. Hill tárt karokkal várta a New York-i szórakoztatóipar afroamerikai sztárjait. A hagyományosan pangó hétfő esténként zenészeknek és táncosoknak ingyen szolgált fel vacsorát, és bárki beszállhatott a dobogón zenélni.

A New York-i fekete publikum egyik kedvelt lapja, a New Amsterdam News a Minton’s Playhouse-ról szóló 1940. november 16-i tudósításában, ha nem is név szerint, de tollhegyre tűzte Hillt:

„Csak a zongorista, a dobos és a szaxofonos van szolgálatban a helyiségben összeverődött gyér közönség előtt. Éjfél és 1 óra között kezdenek beszivárogni a zenészek, hangszereikkel felszerelve. Sűrű kézfogások zajlanak az érkező és már játszó muzsikusok között. Percek alatt csatlakozik a szaxishoz még három szaxofonos, talán egy klarinétos is. Most egy gitáros megy fel a dobogóra, majd egy bőgős kezd pengetni ott, ahol korábban még bőgő se volt… A főnöknek van szeme. Négy-öt egymást követő hétfő este ingyen kapja a zenét, jam session ürügyén. Ebből kiindulva leépíti a (fizetett) dobost és a szaxofonost is, csak a zongoristának fizet, mivel nyugodtan számíthat a beugró zenészekre.”

Teddy Hill számítása bejött. Nemcsak mennyiség, de minőség szempontjából is. Amikor idejük engedte, a kor jazzóriásai is lerándultak a Minton’s-ba. Az egykori csapos, Herman Pritchard visszaemlékezése szerint „Lester Young és Ben Webster mint két dühödt kutya, szüntelen viaskodott egymással. Addig csatároztak a szaxofonon, ameddig teljesen ki nem merültek, utána távolsági hívást eresztettek meg édesanyjuknak, mindkettőé Kansas Cityben élt, hogy beszámoljanak a küzdelemről.”

Hill „Celebek estje”-ként (Celebrity Night) intézményesítette a hétfő esti jameket. A zongorista Thelonious Monk körül kialakult egy ingyenvacsorás házi együttes, javarészt Teddy Hill egykori zenekarának fiatal, kísérletező kedvű tagjaiból, olyan résztvevőkkel, mint a trombitás Dizzy Gillespie és Joe Guy, a dobos Kenny Clarke, akikhez csatlakozott az akkor Benny Goodmannel játszó gitáros, Charlie Christian és jóval később a Kansas Cityből New Yorkba érkező altszaxofonos, Charlie Parker. A Minton’s-ban hallható zenét javarészt csak a szájhagyomány őrzi. Mindössze egyetlen alkalommal készült felvétel az ott folyó örömzenéről, amelyet a Columbia Egyetem egyik hallgatója, Jerry Newman 1941 májusában rögzített. A Kerouac című felvételen Dizzy Gillespie volt a trombitás, Kenny Kersey a zongorista, Nick Fenton bőgőzött, és Kenny Clarke dobolt.

A jazz története című kötet hamarosan e-book formátumban is elérhető.