Jazzforradalom!

Charlie Parker

1944 vége felé, de még inkább a rákövetkező évben a New York-i 52. utca apró jazzklubjaiban és néhány rétegzenére szakosodott lemezvállalat 78-as fordulatszámú korongjain teljesen újszerű, fura muzsikát hallhatott az ember. Olyat, amire Louis Armstrong azt mondta: kínai zene.

A jazz története című kötet hamarosan e-book formátumban is elérhető.

Ez az új stílus nemigen volt már táncolható. Fütyülni vagy dúdolni is kevesen tudták az első hallásra disszonáns témákat, az azokat követő rögtönzéseket pedig már végképp nem. Sokszor nyaktörő tempóban játszott, virtuóz technikát igénylő, szenvedélyes, zaklatott zene volt ez, melynek még a ritmusa sem hallatszott mindig egyenletesnek. A dallamos, táncolható szvingmuzsikához szokott közönség jó részét idegesítette az egész. Sőt, nem egy élvonalbeli jazz-zenész elég élesen kikelt az új stílus ellen. A trombitás, zeneszerző és hangszerelő Sy Oliver, az egyik legfegyelmezettebb szvingformáció, Jimmie Lunceford zenekarának erőssége, később Tommy Dorsey hangszerelője így fogalmazott, amikor lejátszották neki Charlie Parker, Dizzy Gillespie és Thelonious Monk tolmácsolásában a Relaxin’ with Lee című szám felvételét:

„Nem tudom, ezt ki játssza, de egyike azoknak a boplemezeknek, amelyeket megvetek. Nem vagyok képes arra, hogy megkülönböztessem egymástól az ilyen együtteseket. Nem tetszik.”

Az útkereső fiatal zenészek számára azonban a Birdnek becézett altszaxofonos, Charlie Parker és a trombitás Dizzy Gillespie volt maga az Isten.