Egy életpálya bemutatása esetében talán kézenfekvőségük miatt túlságosan is tolakodóak az olyan zenei hasonlatok, mint mondjuk a főtéma visszatérése. Viszont Hajzer Nikolett fiatal és tehetséges, így visszás lenne egy szófordulat kedvéért bármiféle lezártságot sugallni. Inkább csak rögzítsük a tényt, hogy egykor tagja volt az Opera gyermekkarának, most pedig ő a vezetője.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Hogyan hasonlítaná össze az emlékeket és az adott pillanatot?
– Természetesen teljesen más volt gyermekként létezni e falak között, de ahogyan büszke voltam arra, hogy részt vehettem a kar munkájában, örömmel tölt el, hogy 2016 augusztusától a vezetőjeként dolgozhatom. Felelősségem volt akkor is, most is, de egészen másféle. Akkoriban talán azért nem éreztem, hogy milyen fontos a magas szintű teljesítmény, a felkészülés, mert az életem velejárója volt. Úgy is lehet fogalmazni, hogy nagyon komolyan vett hobbiként éltem meg azt, hogy itt lehetek. Számos velem egykorúval ellentétben én nem valamelyik edzőteremben töltöttem el sok-sok órát a napomból, hanem az Operaházban. Nem csupán próbákon vettem részt, hanem felléphettem az előadásokban is, például a Pásztorfiú szerepét énekelhettem a Toscában.
Megragadott a színpadi jelenlét varázsa, így nem volt kérdés, hogy merre keressem az utam, mit akarok csinálni felnőttként.
– Közben – bár az énekléshez és a zenéhez hű maradt – volt az életében egy bizonyos kitérő is, mégpedig az, hogy a Pécsi Tudományegyetemen művészetterapeuta-zeneterápiás diplomát szerzett.
– Ennek több összetevője is volt. Egyrészt az, hogy édesanyám gyógypedagógus, másrészt pedig magam is szerettem volna valami olyasmit csinálni, ami kapcsolatos a fiatalokkal, segítő szakma, ugyanakkor köze van az énekléshez. Tanítottam általános iskolában és gimnáziumban is, mellette, az iskola pszichológusával összefogva külön foglalkoztam tanulási zavaros diákokkal. Nagyon szerettem ezt a feladatot, de most újra az Opera tölti ki az életem.
– Ha egy laikusnak felteszik a kérdést, hogy melyik operában szerepel gyermekkar, talán a Carmen az, ami hirtelen eszébe jut. Furcsán hangozhat a felvetésem, de szüksége van az intézménynek önálló együttesre? Nem lehetne egy zeneiskolával vagy kórussal együttműködve megoldani a feladatokat?
– Több okból sem. Rögtön elsőnek szeretném leszögezni, hogy sokkal több műben van szükség gyermekkarra vagy szólót éneklő gyerekekre, mint azt első pillanatban gondolnánk. Az előbb említett Toscán kívül ott A varázsfuvola, amit szerencsére nálunk mindig abban a változatban játszanak, amelyben három ifjonc is feltűnik. Említhetem továbbá Puccini Triptichonját (amely A köpeny, Angelica nővér, Gianni Schicchi című művekből áll), a Pikk dámát, amiben tizenkét fiúnak kell dalolnia, vagy Csajkovszkijnál maradva A diótörőt, amit egyébként a kicsik nagyon szeretnek. Sőt Palcsó Sándor rendező úr a 2000-ben történt felújításkor azt kérte, hogy a Szerelmi bájital című darabban, ahol a kórus alkotja a falu lakosságát, szerepeljenek a kisebbek is. Fontos kiemelni, hogy a Magyar Állami Operaháznak nagyon speciális az időbeosztása, nem kizárólag az esti előadások, hanem az ahhoz kapcsolódó kiírt próbarend miatt is. Aki szerepet kap, annak nemcsak a kartermi, hanem a színpadi próbákon is ott kell lennie. Illetve éppen maga a fellépés, a pódium indokolja, hogy erre a szituációra külön is fel kell készítenünk a tanulóinkat.
Hiába énekel valaki tehetségesen, szépen a kórusban, más az, amikor zavar nélkül ki kell tudni állni a reflektorfénybe, és tudnia kell mozogni a színpadon, egyes előadásokban pedig még prózai részeket is el kell mondania.
– Mit említene meg a szakmai kihívások közül?
– Az éppen az előbb részletezett mesterségbeli összetettségen túl, amire találtam megfelelő játékos, dramatizált próbafeladatokat, ott a felelősség, hogy nem csupán kórusként kell felkészítenem őket, hanem szóló szerepeket is be kell tudnom tanítani azoknak, akik ilyen feladatot kapnak. Végül azzal is meg kell küzdeni – bár ez sok tekintetben kívül esik az általam megoldható problémákon –, hogy a jelentkezők, ide felvételizők között nagyon kevés a fiú. Ha már az emlékekkel kezdtük, gyerekkoromban sokkal jobb volt az arány. Bízom benne, hogy a jövőben ez a tendencia ismét kiegyenlítődik majd.
