18. századi tanácsok zenészek számára

Vermer festménye

Milyen tulajdonságokra van szüksége azoknak, akik a zenei hivatásra szánják el magukat?

/Részletek Johann Joachim Quantz Fuvolaiskolájának bevezetőjéből (1752), II. rész/

14. §, Ha túlságosan is a tehetségünkre hagyatkozunk, az a szorgalom és a további gondolkodás nagy akadályát jelenti. A tapasztalat szerint több tudatlannal találkozunk a különösen jó természetes adottságúak között, mint azok között, akik közepes tehetségüket szorgalommal és gondolkodással szaporították. Valójában a különösen jó természetes adottság sokaknak inkább árt, mint használ. Ennek meggyőző bizonyítékát adja a mostani idők divatos komponistáinak többsége. Hányat találunk közöttük, aki a zeneszerzést a szabályoknak megfelelően tanulta meg? Hát nem szinte kizárólag csak az ösztöneire hagyatkozik a legtöbbjük? A legjobb esetben esetleg értenek egy keveset a számozott basszushoz és az hiszik, hogy egy olyan mély értelmű tudományhoz, mint a zeneszerzés, nem is szükséges több mint hogy az ember képes legyen elkerülni a tiltott kvinteket és oktávokat, esetleg írjanak valamiféle dob-basszust (Trummelbass) és hozzá egy vagy két gyenge középszólamot, minden mást ártalmas fontoskodásnak tartanak, amely csak hátráltatja a jó ízlést és a szép dallamot. Ám ha nem lenne szükség tudományra, és önmagában elegendő lenne a jó természetes adottság, akkor hogy lehet az, hogy a tapasztalt zeneszerzők darabjai nagyobb hatást gyakorolnak ránk, népszerűbbek lesznek, és tovább maradnak repertoáron, mint a képzetlen ösztönös szerzőkéi, és miért követhető akkor minden jó zeneszerző műveiben egy hatalmas fejlődés a későbbi műveiket az első vázlataikkal összevetve? Vajon ez pusztán a természetes adottságnak köszönhető, vagy egyúttal a tudomány is szükséges hozzá? A természetes adottság velünk születik, a technikai tudás pedig jó oktatás és a szorgalmas kutatás révén szerezhető meg, és mindkettő szükséges egy jó zeneszerző számára.

Dirck Hals festménye

Bár az operastílus hatására az ízlés fejlődött, a technikai (szakmai) tudás viszont visszamaradt. Minthogy azt hiszik, hogy az ilyenfajta zenéhez inkább lángelme és találékonyság szükséges, mint zeneszerzői tudás, és  az operát a műkedvelők jobban kedvelik, mint az egyházi vagy a hangszeres zenét, ezért Itáliában a fiatal és képzetlen zeneszerzők főként ezzel foglalkoznak, hogy ezáltal mielőbb híresek legyenek, és hogy rövid idő alatt mestereknek vagy, ahogy náluk mondják, maestróknak nevezzék őket. Az erre a címre való idő előtti törekvés miatt a maestrók legtöbbje soha nem volt tanuló, így nem tanulta meg a kezdetekhez szükséges helyes alapelveket, és a tudatlanok körében elért siker után már szégyell tanulni. Ezért egymást utánozzák, más műveit másolják, vagy akár mások munkáját sajátjukként adják ki, mint ezt a tapasztalat mutatja, különösen, ha ezek az ösztönös szerzők külföldön érzik szükségét szerencsét próbálni. Ötleteiket nem a fejükben, hanem a csomagjaikban viszik magukkal.(…)

Jacob Ochtervelt képe

18. § Aki zenében kiemelkedő akar lenni, annak nem szabad a tanuláshoz túl későn hozzákezdeni. Ha valaki olyan (idősebb) korban fog hozzá, mikor az életenergiái már nem erősek, a torok vagy az ujjak már nem hajlékonyak, s így nem tudják a kellő készséget elérni a trillákhoz és az apró, kifinomult díszítésekhez, sem a futamok kerek és érthető eljátszásához, az nem fog túl messzire jutni.

19. § Ezen kívül, egy muzsikusnak nem szabad túl sok más dologgal foglalkoznia. Szinte minden tudomány teljes embert kíván. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy lehetetlenség egyszerre több mint egy tudományban is kiválónak lenni, az ilyesmi azonban egészen rendkívüli tehetséget követel meg, s ilyet a természet ritkán nyújt(…)

Néhányan, akik a magasabb tudományok valamelyikének szentelik magukat, a zenét évekig csak mellékfoglalatosságként űzik. Nem tudnak rá kellő időt fordítani, és nincs sem alkalmuk, sem pénzük arra, hogy megfelelő mestert fogadjanak vagy, hogy jó műveket hallgassanak. Gyakran csak némi kottaolvasást tanulnak és szemfényvesztéssel csapják be hallgatóikat, nehéz darabok gyenge minőségű és rossz ízlésű előadásával; és ha véletlenül olyan szerencséjük van, hogy a vakok országában félszeműként király válik belőlük, és némi sikert érnek el, a kellő tudás hiányában azt gondolhatják, hogy egyéb képességeik miatt más, egyetemeket nem végzett zenészeknél előbbre valóbbak és a zenéről is többet tudnak náluk.

Jean Garnier festménye

Egyesek csak megélhetési célból zenélnek, anélkül hogy valami örömet lelnének benne. Mások a zenét fiatalon, egyedül gyakorolva és nem a megfelelő alapelvek szerint tanulták meg, így később aztán szégyellik, hogy tanuljanak, vagy azt hiszik, hogy nincsen erre szükségük. Nem szeretik, ha kijavítják a hibáikat, helyette inkább megelégszenek az amatőrként kivívható dicsőséggel. Sokan közülük azért kényszerülnek zenélésre, mert más területeken a sors nem adott nekik elég képességet a sikerhez; de akik korábban amolyan fél(ig) tudósok voltak, azok fél(ig képzett) zenészek is lesznek, mivel eddig idejüket más tudományokra vesztegették. Akinek az egyetemi tanulmányokhoz nincsen elegendő természetes adottsága, annak talán még kevésbé van a zenéhez. De ha valakinek, aki sikerrel foglalkozik egyetemi tanulmányokkal, a zenéhez is megfelelő képessége van és olyan szorgalommal fog hozzá, mint korábbi tanulmányaihoz, akkor nemcsak eleve előnyt szerez a többi zenésszel szemben, hanem általában a zenében is több hasznát lehet venni, mint másoknak, ahogyan ezt sok példával be is lehet bizonyítani.

Marten de Vos képe

Mert aki tudja, milyen nagy befolyással van a matematika és más kapcsolódó tanulmányok, úgymint a filozófia, a költészet és a retorika a zenére, az nemcsak azt látja be hogy a zene szélesebb körben hat, mint gondoljuk, hanem azt is, hogy a fenti a tudományok  hiánya a legtöbb professzionális zenész szakmai fejlődésének nagy akadálya és ez az oka annak is, hogy a zene nem jutott még nagyobb tökéletességre. Úgy tűnik, ez elkerülhetetlen, mivel az elméleti emberek ritkán erősek a gyakorlatban, és a gyakorlatban kitűnőek ritkán mesterei az elméletnek. Lehetséges-e vajon így a zenét valahogyan tökéletesíteni? Ennek érdekében fontos tanács azoknak, akik zenésznek készülnek, hogy konyítsanak valamit a fenti tudományokhoz és emellett néhány idegen nyelvhez is, még ha idő hiányában mindegyikre nem is jut lehetőségük. Aki a zeneszerzést tűzte ki életcéljául, annak a színészetről szerzett átfogó ismeretek is hasznára válhatnak.

A jó zenész és a jó tanár ismertetőjegyei a 18. században

20. § Utolsó tanácsom azoknak, akik sokra szeretnék vinni a zenében, hogy fegyelmezzék és tartsák kordában a hiúságukat. A mértéktelen és korlátlan hiúság általában nagyon ártalmas, mivel könnyen elhomályosítja az értelmet, és hátráltatja az igazi tudást. A zenében ez egyre inkább így van, ahogyan ide is egyre jobban beszivárog. A zenében a hiúság több táplálékra talál, mint más mesterségekben, ahol nem lehet valakit rászedni és felfuvalkodottá tenni egy egyszerű bravóval. Mennyi zavart is okozott már ez a zenében! Az ember eleinte jobban tetszik magának, mint másoknak. Már akkor elégedettek vagyunk, ha alkalomadtán együtt tudunk játszani egy szólammal. Hagyjuk magunkat áltatni a korai és túlzó dicséretekkel, és megérdemeltként könyveljük el őket. Nem tűrjük az ellenvéleményt, a figyelmeztetést vagy, ha kijavítanak. Ha valaki szükségét érezve, jó szándékkal is próbálkozna ilyesmivel, a meggondolatlan illetőt azonnal ellenségnek tekintjük.

Van aki már nagyon kevés tudás birtokában is azzal hízeleg magának, hogy milyen sokat is tud, és olyanoknak is fölébe helyezi magát, akiktől még tanulhatna. Sőt mi több: féltékenységből, irigységből és rosszakaratból még le is nézi őket. Alaposabban megvizsgálva ez a vélt tudás sokszor csak szemfényvesztés: ezek az emberek, bár betanultak néhány szakkifejezést elméleti írásokból, vagy tudnak egy keveset beszélni zeneművekről, de nem tudják, hogyan kell őket létrehozni. Ily módon szerezhetnek némi tekintélyt a tudatlanok között, de zeneértők körében könnyen nevetségessé válnak, mivel azokhoz a mesteremberekhez hasonlítanak, akik bár meg tudják nevezni szerszámaikat, de használni csak rosszul tudják őket.

Johann Joachim Quantz

Mint ahogy vannak emberek, akik ugyan sokat tudnak beszélni művészetről vagy tudományról, a gyakorlatban azonban sokkal jobban zavarba jönnek, mint mások, akik fele annyit sem hencegnek.

Ha netán végül valaki a jó útmutatás révén el is jut odáig, hogy rászolgál némi sikerre, rögtön a virtuózok közé számítja magát, és úgy gondolja, hogy elérte a Parnasszus első fokát. Ezért azután restelli a további tanulást, vagy fölöslegesnek gondolja azt. A tanulásra legalkalmasabb időben, a növekedés virágjában otthagyja a mestert. Nem tanul tapasztalt emberek véleményéből, szívesebben megmarad a tudatlanságba ragadva, minthogy újra a tanulásig leereszkedjen.

És ha esetleg kétségeiről meg is kérdezi valaki véleményét, ezt is gyakran inkább azzal a szándékkal teszi, hogy dicséretet halljon és nem az igazságot. Ez a túlzott hiúság elmondhatatlanul sokat árt tehát. Elég róla annyit mondani, a hiúság hamis megelégedettséget okoz, ezért a zenei fejlődés legnagyobb akadálya.