„Egy elkészült alkotásban a művész egész addigi élete benne van”

Nicolas Timar a Sablon d'Art Galériában - a szerző felvétele

Nicolas Timar az 1956-os forradalom után, középiskolás tanulmányait megszakítva hagyta el Magyarországot. Életútja Ausztrián át Franciaországba, onnan a Virgin-szigetekre vezetett, majd rövid afrikai kitérő után érkezett meg Belgiumba, ahol családjával 1970 óta él. 

Nicolas Timar szobrai sajátos művészi világot tárnak elénk. Eltávolodunk a miniatűr emberi valóságtól és a világmindenség tág terében, a mindenütt jelen levő és mindennek alapját képező formák világában találjuk magunkat. Kedvelt témái a szűkebb és tágabb értelemben vett univerzum (Otthonunk a Föld, És ha egyedül volnánk), fizikai jelenségek  (Mozgás, A kör négyszögesítése), a filozófia nagy kérdései (Teljesség, Tudat és tudatalatti, A megértés és barátság fája) és a mitológia (Ikarusz bukása, Izísz, Napisten, A nimfa vágya, Aton). Időről időre a társadalom fontos történéseire is reflektál (09.11, Hommage à Maurice Béjart) csakúgy,  ahogy vannak cím nélküli alkotásai: „csak meg kell állnunk előttük és hagyni, hogy a szobor, a színek, a forma hasson ránk”.

Nicolas Timar honlapja: www.timar.be

“A nimfa vágya” a galéria kirakatában (alumínium)

A Brüsszeli Királyi Szépművészeti Akadémián szerzett diplomát non-figuratív szobrász szakon. Acéllal, bronzzal, márvánnyal vagy gránittal dolgozik, szobrai érzelmekkel átitatott precíz geometriai formák, melyek egyszerre statikusak és mobilak, ugyanakkor kiegyensúlyozott nyugodtságot és finom érzékenységet árasztanak.

Nevéhez számtalan kiállítás és megbízás köthető pályájának indulása óta. Alkotásai elsősorban magángyűjtők kollekcióit gazdagítják, kültéri szobrai megtalálhatók Brüsszel, Oostende és Dallas (USA) közterein.  Az „Egy új Világ felé” című alkotása Brüsszel világhíres futurisztikus építménye, az Atomium szomszédságában látható.

Nicolas Timarnak idén nyáron kiállítása volt a Brüsszel óvárosának művész- és antik negyedében található Sablon d’Art Galériában. Tucatnyi alkotást láthattunk kisebb méretű munkái közül. Ennek apropóján ültünk le vele beszélgetni, hogy művészi világát, e sajátos Timar-univerzumot, kicsit jobban megismerhessük.

Az “Egy új Világ felé” című szobor az Atomiumnál (monokróm acél, 5 m, 1979-es felvétel)

– Elmondaná, hogy mi az Atomium közelében látható szobrának a története?

– A történet nagyon egyszerű. A működését azelőtt pár évvel megkezdő Trade Mart Üzletközpont vezetősége 1979-ben meghívott, hogy állítsak ki az Átriumukban. Az „Egy új Világ felé” című szobromat megszerették és megvették, azóta ott áll a Trade Mart félkör alakú üvegépülete mellett, háttérben az Atomiummal.

– A Trade Mart vezetői honnan ismerték a munkáit? Úgy tudom, Ön készítette az egykori belga utazásszervező cégóriás, a Sunair logóját is.

– Akkoriban számos céges megbízásom volt, igen. A Trade Mart igazgatóját a Sunair alapító-tulajdonosa, a műgyűjtő Rudolf Vanmoerkerke üzleti kapcsolatai révén ismertem meg. Vanmoerkerke több bronz szobor-szériát rendelt tőlem, köztük monumentális alkotásokat, úgy a cége, mint a saját gyűjteménye részére. A Sunair logóját ábrázoló nyolc méteres acélszobrom a mai napig ott áll egykori székházuk mellett Oostendében. Készítettem nekik egy kézbe fogható „Oscar” szobrot is, amellyel a legfontosabb üzleti partnereiket tüntették ki. Emlékezetesebb alkotásom még abból az időből egy hat méteres corten acélszobor, amely egy 1976-os szabadtéri kiállításon volt látható Brüsszel városának meghívására a Brüsszel Parkban [a Királyi Palotát és a Belga Parlamentet köti össze a városközpontban].

– Hogyan került annak idején a belga művészeti életbe?

– Miután 1956-ban elhagytam Magyarországot, Ausztrián át Franciaországba menekültem. Eltöltöttem valamennyi időt a Virgin-szigeteken, Amerikában és Afrikában is, Belgiumban 1970 óta élek. Brüsszelben aztán elvégeztem a Művészeti Akadémiát non-figuratív szobrász szakon. Első komolyabb megrendelőm Louis Bogaerts volt, ismert belga műgyűjtő, aki több művemmel gazdagította Harp, Vásárhelyi, Picasso, Permeke, De Smet és Miro alkotásait is magában foglaló gyűjteményét. Bogaerts révén aztán további gyűjtőket ismertem meg, és ez elindított egy láncolatot.

A kiállítás katalógusa

– Az 1956-os forradalmi eseményekig Budapesten élt. Ha magyarországi gyermekkorára gondol, mi jut eszébe?

– A szomorúság. A kommunizmus legkeményebb időszakában voltunk. Nem volt könnyű a helyzetünk, különösen, mert apám, aki vegyészmérnök-vállalkozó volt, társadalmilag nem illett a rendszerbe. Már a második világháborút is Budapesten vészeltük át, részben pincékben bújdosva. Aztán a szüleim zseniális ötlete folytán Szombathelyre kerültünk, ekkoriban érkezett meg a „felszabadító” szovjet hadsereg. 1956 egyébként óriási traumát jelentett számomra. Nem szeretek róla beszélni, mert lelkileg annyira mélyen érintett… látva a barátaim testi maradványait szétszóródni a falakon Budapest utcáin.

– Miután elhagyta Magyarországot miért pont Franciaországot választotta?

– Az első, ami Franciaországhoz vonzott, hogy ‘56-ban, mikor az orosz tankok között lavíroztunk a pesti utcákon és hallgattuk a rádiót, ez volt talán az egyetlen ország, amelyik azt üzente, hogy befogad minden magyar menekültet. Ez engem annak idején nagyon meghatott. Aztán ott volt a François Villon iránti ifjonti rajongásom. Villon verseit diákkoromban nagyon izgalmasnak találtam. Ez lehetett a másik ok, amiért Franciaországot választottam.

– Franciaország után mi következett?

– Onnan aztán egy vállalat vonalán jutottam el a Virgin-szigetekre, ott ismertem meg későbbi feleségemet, aki amerikai. Utána újra Franciaország következett egy időre, onnan pályáztam meg egy állást Afrikában, Kongóban… ez sem volt könnyű időszak, az 1960-as évek, közvetlenül Kongó függetlenné válása után… két és fél évet töltöttünk el ott. Ezután költöztünk végleg Belgiumba.

Szobor márványból

– Mindeközben pedig készültek a szobrai? Vagy… hogy képzeljük el? Ebből meg lehetett élni, hogy szobrokat készít az ember?

– Amikor kikerültem Nyugatra, természetesen meg kellett élnem valahogy. ’56 miatt nagyon rossz lelkiállapotban voltam, és hát a mindennapi megélhetés nem könnyű, főleg egy 18 éves fiatalnak. Volt tehát egy hétköznapi munkám. De az alkotási vágy, az alkotás a kezdetektől ott volt mellette. Mindig kellett lennie valaminek, ami izgat. Néha írtam is, de azt nem vettem komolyan. Aztán elkezdtem a kezemmel alkotni, és ez lett az én utam. A művészi alkotás, az sokáig érlelődik az emberben… Ismerik azt a viccet, hogy egy festő készít egy arcképet valakiről, amit a megrendelő aztán túlságosan drágának talál, mondván „kétszer ültem modellt önnek, ez nem volt több öt óránál, és ön mégis ilyen hatalmas összeget kér érte?” Miután perre kerül az ügy, a bíró megkérdezi a festőtől is, hogy őszerinte mennyi idejébe telt elkészítenie a képet. A festő erre azt válaszolja, hogy „ha most vagyok hatvanéves, akkor… úgy ötvennyolc évembe telhetett”, hiszen egy elkészült alkotásban a művész egész addigi élete benne van.

– Miután Belgiumba került, elvégezte a Művészeti Akadémiát. Volt olyan mestere, akitől különösen sokat tanult, akit a példaképének tekint?

– Erre a kérdésre nagyon nehéz a válasz. Mert mire Belgiumba kerültem, én már annyi mindenen keresztül mentem. Hogy őszinte legyek, ilyen életúttal a hátam mögött én inkább Akadémiát végzett autodidaktának tartom magamat. Ha példaképet kellene említenem, inkább kicsit filozofikusan úgy fogalmaznék, hogy példaképem az elérhetetlen perfekció az érzelmek kifejezésére… Mindazzal együtt, hogy az én szellemi világom kicsit eltér a megszokottól, ilyen értelemben nagyon hasonlítok Márai Sándorra. Azt hiszem, az összes könyvét olvastam… Ami engem igazán érdekel, az az emberi világon túlmutató dolgok… a világmindenség, ennek a csodálatos világmindenségnek a titkai. És maga az élet… a tudat és tudat alatti, az örök harc, melyet az ember saját magával vív.

A “Védjük meg egyetlen otthonunkat, a Földet” című alkotása a Femmes d’Europe Egyesület hírlevelének címlapján

– Több, mint negyven éve él Belgiumban. Mit szeret leginkább ebben az országban? Magyarnak vagy belgának érzi inkább magát?

– Hogy magyarnak vagy belgának érzem-e magamat? Erre azt szoktam válaszolni, hogy: szobrásznak [nevet]. Belgiumban, azt hiszem, leginkább azt szeretem, hogy a belgák nagyon kellemes emberek. Az utóbbi években Magyarországra is rendszeresen járok, Budapesten mindig ellátogatunk a Müpába a feleségemmel, Schubert, Mahler, Chopin, Liszt zenéjét nagyon szeretem. Mindemellett Franciaország is fontos számomra, talán nincs is olyan városa, amelyben ne jártam volna életemben.

– Az alkotásaival hol lehet mostanában találkozni? Ha valaki szeretné azokat személyesen megtekinteni, merre induljon?

– A szobraim nagy része magángyűjtőknél található. Az Atomiumnál lévő kültéri szobromon kívül áll egy Dallas (USA) egyik közterén is, ami különösen közel áll a szívemhez, mert a formák poézisét és a Világmindenség lenyűgöző szonátáját érezteti. Időről időre vannak kiállításaim, mint amilyen ez a mostani is volt a Sablon d’Art Galériában. Egyik munkám, a „Védjük meg egyetlen otthonunkat, a Földet” a nemzetközi Femmes d’Europe Egyesület hírlevele címlapjának állandó illusztrációja – ezzel mintegy zászlóvivője az üzenetnek, melyet közvetíteni szeretnék. Természetesen szívesen látom az érdeklődőket a műhelyemben is Brüsszel közelében. Ha valaki valamelyik munkámba beleszeret, meg is lehet azokat vásárolni tőlem.

„Függetlenségével és szuggesztív személyiségével olyan stílust teremtett, melynél tiszta értelem és kifinomult érzelemvilág egyszerű harmóniában olvadnak össze” – írja róla Emile Langui művészettörténész, a Belga Művészetkritikusok Egyesületének egykori elnöke.  Ha arról kérdezzük, honnan az indíttatás, válasza csupán, hogy „így születtem”. Szobrai jelentésére is hiába keressük a választ: „nem tudom, hogy egy mű ha tetszik, miért tetszik, ha nem, miért nem… de nem is baj, mert nem megérteni, hanem érezni kell tudni őket”. Valóban… ha az ember hosszan elnézi őket kezdi érezni, hogy azok egy láthatatlan erőkar mentén húzzák, vonzzák őt maguk felé.