Irritáló és lenyűgöző

Stan Kenton

A progresszív jazz névadója és legtudatosabb művelője persze Stan Kenton volt. Ő produkálta időnként a jazz történetének legfelemelőbb, máskor legirritálóbb muzsikáját, néha az ő zenéje volt a leglenyűgözőbb, néha pedig a leglesújtóbb, időnként a kentoni hangzás volt a legizgalmasabb, de volt olyan is, amikor ízlésficamba vagy unalomba fulladt.

A jazz évszázada

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

Mi köze Stravinskynek a jazzhez?

„Kenton sikere abban rejlik, hogy folyamatosan járja a maga által kitaposott utat, és ezen az úton zenésztársai hű értői és követői. Muzsikája tele van disszonáns és atonális harmóniákkal, a dobok csörögnek, a rezesek harsognak, ugyanakkor minden elképesztően pontos. A jazznek ez a fajtája vetekszik Sztravinszkij és Sosztakovics műveivel.” – Variety magazin

De akárhogy is nézzük, Kenton egyike volt azoknak, akik zenéje a leghevesebb vitákat provokálta a műfaj első fél évszázadában. Nála hatásosabban senki nem feszegette a maga korában a műfaj határait, és nála eredményesebben senki sem népszerűsítette az újítás szellemét a jazzben. 1941. június 6-án a Los Angeles környéki tengerparton, pontosabban a Balboa Beachen található Rendezvous táncteremben debütált az akkor 29 éves zongorista-zenekarvezető, Stan Kenton 14 tagú zenekara.

A zenekar szignálja:

A közel 2 méter magas Kenton nemcsak termetét tekintve volt kiemelkedő, de roppant szuggesztív, vonzó egyéniségnek bizonyult. Egyaránt hatott saját zenészeire és a közönségre. Már a kezdet kezdetén fanatikus követőtábort vonzott a zenekar köré, melynek féktelen lelkesedése gyakran feledtette a szélesebb körökben nem éppen tomboló fogadtatást.

„A zenekarban van két muzsikus, Stan (Kenton) és Pete (Rugolo), akik szentül elhatározták, hogy megújítják a jazzt. Sajnos Stannek, Pete-nek és azoknak, akik az ő muzsikájukat játsszák, mind a zenéről általában, mind pedig a jazzről mélyen neurotikus elképzeléseik vannak. A nyersanyag, amiből dolgoznak, még nem kiérlelt, ugyanakkor megalomán, és gépiesen utánozza a modern szerzőket és zenéket Bartóktól a bongódobokig. Közben elvész a jazz finomsága és érzelmi tartalma, ami segítene elfogadni dübörgő muzsikájukat.” – Metronome magazin

A munkamániás, de munkabíró Kentont is megviselte az 1948-as újabb szakszervezeti lemezfelvételi tilalom, a big band egyben és folyamatos úton tartása, a nagyzenekarral járó eszméletlen költségek kigazdálkodása, a progresszív jazz igéjének szakadatlan hirdetése – mert most már tudatosan és folyamatosan használta a kifejezést – és a házasságában következésképp beállt krízis. Pedig az 1948-as év legjobban kereső big bandje Kentoné volt, akkor, amikor már rendre oszlottak fel a régi nagyzenekarok. 1946-ban és a rákövetkező évben is Kenton együttesét szavazták meg az év zenekarának a DownBeat olvasói. Épp 1948-ban csak Duke Ellington előzte meg ebben a kategóriában, viszont akkor meg a Metronome olvasói szégyenítették meg saját szerkesztőségüket azzal, hogy és Kentonékat tették az első helyre.

Kentonnak mégis kudarcérzete volt, mert a nagy álom, vagyis a jazz és a kortárs komolyzene ötvözése nem járt a hőn óhajtott közönségsikerrel. Bob Graettinger e fejezet elején említett disszonáns és kakofon művének 1948. április 20-án volt a bemutatója a chicagói Civic Opera Houseban. A Kenton-zenekart – akkor még klasszikus vonósok és fafúvósok nélkül – maga a szerző vezényelte. Az altszaxofonos Art Pepper a következőképp idézte fel az eseményt önéletrajzában: „Csoda, hogy végig tudtuk játszani a City of Glasst. Hihetetlenül kemény zenei tapasztalatnak bizonyult. Bob vezényelt, egy kb. 190 centi magas, vékony fickó. Úgy nézett ki, mintha egy élő csontváz vezényelne, egy beesett szemű hulla, egy zenei zombi. Végigvitt minket a darabon, befejezte, megfordult, és odabiccentett a közönségnek, de az emberek egyáltalán nem reagáltak. Dugig telt ház volt, mi félholtra játszottuk magunkat, de most egy pisszenést sem lehetett hallani. A közönség nem tudta, mitévő legyen.”

Maguk a zenészek sem lehettek túl lelkesek. A harsonás Ed Bert így emlékezett vissza a koncertre: „Nem volt igazából trombita- vagy harsonaszekció, mindenki más-más részt játszott. Megpróbáltuk a legjobb képességeink szerint követni a zenét. Fogalmam sem volt róla, hogy mit játszom, csak fújtam, ami a kottában állt. Nem tudom, hogy bármelyikünknek is leesett-e a tantusz, de ez nem jazz volt az én értelmezésemben.”

Hiába játszott aztán júniusban a zenekar hatalmas sikerrel 15.000 ember előtt a Hollywood Bowl nevű gigantikus amfiteátrumban – természetesen emészthetőbb zenét, mint a City of Glass, amit egyelőre jegeltek –, Kentont nyomasztotta a megvalósulatlan álom. Rosszul élte meg valószínűleg azt is, hogy ugyanabban az évben, a Michigan állambeli Ann Arbourban a Kenton-rajongók két tábora, a táncolni akarók és a koncertzenére vágyók a zenekar fellépése közben összeverekedtek egymással. Az év végén Kenton közölte, befejezi zenei pályafutását, és ezentúl családjának és a pszichológiai tudományának fog élni.

Körülbelül egy évig tartott a családi élet és a pszichológia. 1950-ben Kenton megalakította élete álomzenekarát, egy 39 tagú együttest, amelyben 17 vonós volt, de bekerültek fafúvósok és két vadászkürtös is.

A jazz története című kötet hamarosan e-book formátumban is elérhető.