A negyvenes években lemezipar beindult, de a bigbandfelvételekre sokkal nagyobb volt a kereslet, mint az új muzsikát próbálgató kisegyüttesekére. A jogdíjak kérdését azonban sajátosan értelmezték.

- hirdetés -

Minden visszaemlékezés és korabeli írás szerint a Gillespie–Pettiford-együttesben (tagjai: Dizzy Gillespie, Oscar Pettiford, Don Byas, Max Roach, George Wallington/Clyde Hart) már nagyon érdekes volt a repertoár. Egyrészt a Nagy amerikai daloskönyv szokatlanabb kompozíciói, másrészt olyan eredeti szerzemények szerepeltek a műsoron, mint Monk Round Midnightja, az eszeveszett tempóban játszott Max is Making Wax vagy az új stílus névadója, a Be-Bop.

Elképzelhető, hogy a tisztázatlan eredetű bebop szó abból származik, hogy nagyon nehezen lehetett volna lekottázni az új ritmust és frazírt, ezért a szerző scatben énekelt el bizonyos részeket a többi zenésznek (ez valahogy így hangozhatott: úúúp-bop-ta-úúúp-a-la-dúúú-bop-dúúú-ba), talán ebből ered a hangutánzó bebop kifejezés.

Többek elmondása szerint tetten érhető volt az Onyxban a bebopmuzsikusoknál az a később általánossá vált szokás, hogy ismert slágerek harmóniavázára új és szokatlan melódiákat építettek, így kerülték ki a szerzői jogdíjak kifizetését. Nem biztos, hogy Gershwin felismerte volna saját I Got Rhythm című örökzöldjét a Gillespie által átvarázsolt Salt Peanuts vagy a Monk által saját képmására formált 52nd Street Theme témájában.

A szerzői jogdíjak akkori kusza viszonyaira utal, hogy Parker, aki Gershwin harmóniáiból faragott új dalt magának, nem tudta élvezni átköltésének anyagi javait, mivel az akkor az övénél még jóval nagyobb névvel rendelkező Coleman Hawkins tette rájuk a kezét, aki Mop Mop címmel a magáénak tulajdonította a dallamocskát, és keresett is vele. Ez azonban egyáltalán nem volt szokatlan a jazz világában.