A baryton

Baryton - Johann Joseph Stadlmann, Bécs, Ausztria, 1750. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest

A korabeli leírások alapján már a 17. században használtak olyan basszus- és lyraviolákat, amelyeken nemcsak vonóval játszottak, hanem a rajtuk feszülő rezonánshúrokat pengették is.

Teljes bizonyossággal egyik tanulmányból se derül ki, hogy pontosan mikor és hol találták fel a pariton, paradon, barydon, viola di bardone vagy baryton néven is emlegetett hangszert. A fennmaradt példányok alapján bizonyos, hogy a legkorábbi instrumentumokat 1647 és 1686 között a bécsi Magnus Feldlen és Hanns Kögl, majd a linzi Johann Seelos és a Hamburgban tevékenykedő Joachim Tielke készítette.

A zeneeszközről először Daniel Speer 1697-ben megjelent zenei tankönyvében tett említést.

Leírásából kiderül, hogy az egyetlen barytonnak nevezett zeneszerszámot a magyar Bessler Ádám eperjesi trombitás és hangszerkészítő műhelyében látta. A ritkaságnak számító hangszer története meglehetősen homályos, hiszen több példányról később derült ki, hogy az eredetileg viola bastardának készült hangszerre utólag, csak a 19. században szereltek rezonánshúrokat.

Az első barytonműveket 1704-ben Johann Georg Krause komponálta, aki IX Partien auf die Viola Paradon című partitagyűjteményének előszavában egy 18 rezgőhúros zeneszerszámról írt. A főként szólóhangszerként használt barokk barytonok dallamjátszó húrjait a basszus violákhoz hasonlóan A1–D–G–c–e–a–d’ hangokra feszítették, míg az alattuk futó rezonáns húrokat különbözőképpen hangolták.

A szöghegedű

A klasszikus baryton vonóval megszólaltatott játékhúrjait is a violákhoz hasonlóan hangolták. A kiszélesített nyakrész jobb oldalára a gyakran berakásokkal is gazdagon díszített fogólapot ragasztották, amelyre főként a pontosabb megszólaltatás kedvéért vékony bélből készült érintőket is kötöztek. A fogólap mellé többnyire 9-10 réz- vagy acélhúrt is feszítettek, melyek a dallamhúrok alatt húzódtak. Az A–d–e–fisz–g–a–h–cisz’–d’–e’ hangokra feszített húrok főként rezonáns szerepet játszottak, de a barytonra komponált művek egy részénél a játékosok bal kezük hüvelykujjával kíséretet is pengettek rajtuk. A fémhúrok végeit a domború tetőlapra ragasztott húrlábon sorakozó, vagy külön babákra applikált akasztószögekre hurkolták, így azokat a kulcsszekrényen lévő hangolókulcsokkal feszítették meg.

Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.

Készítettek olyan egyedi példányokat is, amelyeknél a nyereg fölé kalapált szögekre akasztott rezgőhúrokat a húrlábba süllyesztett hangolószögekkel hangolták. Leopold Mozart először 1756-ban Augsburgban, majd Európa több országában kiadott Leopold Mozarts gründliche Violinschule című hegedűiskolájában a Barydonként megemlített zeneszerszámról mint az általa ismert egyik legbájosabb hangszerről írt.

A pompakedvelő Esterházy „Fényes” Miklós herceg kismartoni udvarában a barytont többnyire mélyhegedű és cselló kíséretében szólaltatták meg, míg két kürttel kiegészítve kvintettben, sőt egy vonósnégyessel kibővítve oktett felállásban is használták.

Esterházy Miklós herceg maga is kiválóan játszott a különleges hangszeren,

így az 1761-től nála szolgáló Joseph Haydnt gyakorta buzdította újabb művek megírására. Haydn összesen 176 barytonművet írt, míg a Hofkapelle koncertmestere, Luigi Tomasini 24 barytontrióval gazdagította a hangszer repertoárját. Joseph Burgksteiner, Andreas Lidl és Anton Neumann is komponált további duetteket, triókat és kvintetteket, míg néhány kevésbé ismert zeneszerző − köztük Francesco Antonio Deleschin, Francesco és Giuseppe di Fauner, Josef Fiala, Sebastian Ludwig Friedel, Anton Kraft vagy Vinzenz Hauschka − barytonra írt darabjait a 20. század zenetörténészei kutatták fel, és mentették át az utókor számára.