A pompa árnyéka

Valahol a síron túl, az út mellett áll egy öreg koldus, és egykedvűen, a semmibe révedve forgatja elnyűtt verklijét. Egyhangú, monoton kongó üres kvintek fölött a szomorú, mesterien együgyű dalocska fájdalmasan céltalanul ismétli minduntalan önmagát.

Schubert: Téli utazás (Winterreise – Wilhelm Müller verseire) c. ciklusának ez a dal a végállomása. Dalkoszorú a magányról, az időtlen reményvesztettségről. A 24 darabból álló, összefüggő – ám külön-külön is teljes értékű – sorozat a halál közeliség és az azon való átlépés megrendítő költészete. Megkeseredett záródala „A kíntornás” (Der Leiermann) a kilátástalanság homályába vész. Schubert verklise tragikus és nyomasztó látomásában rendületlenül tekeri ládikáját. A zeneköltő is odaállna mellé, hogy immár ketten osztozzanak elhagyatottságukban, nyomorúságukban. Ezt a sötétséget csak egy valami képes oldani, széppé varázsolni: a zene. A dal magas szólamfekvésű hangneme a-moll. Az a-moll a C-dúr pompa árnyékában, szinte rejtőzködve húzódik meg. A fényes C-dúr párhuzamos mollját egyszerűsége teszi titokzatossá.

C-dúr dicső, magabiztos ragyogása mögé bújva az a-moll felfedezőkre vár. Az elmúlt századok mesterei – kiváltképp a klasszicizmus korában – mintha óvatos távolságtartással lettek voltak iránta. Talán dísztelensége okán. Nem igazán tűri a csillogást, minden mellébeszélés/mellémuzsikálás nélküli – olykor szelíd, máskor vad – egyenességet követel magának. Természetesen így is páratlan remekművek öltötték magukra az a –moll hangnemet.

Ludwig van Beethoven (1770 – 1827) Symphony no. 7 in A major, Op. 92 II Allegretto Wiener Philharmoniker Leonard Bernstein  „Tá-ti-ti, tá-tá, tá-ti-ti, tá-tá – tonika-domináns domináns-tonika lecsupaszított motívuma indítja azt a méltóságteljes gyászvonulást, amely Beethoven VII. szimfóniájának második (a-moll) tétele. A menetbe – miként a IX. szimfónia zárótételében – egyre magasabb regiszterek kapcsolódnak be. Egyre jobban duzzad, és válik erőteljesebbé a zenekari szövet. Mind ünnepélyesebb és ünnepélyességében egyre inkább szívfacsaró lesz, amit aztán a teljes hangszeres együttes fölé emelkedve az üstdob koronáz meg.

A tétel elkalandozik más irányba is, de végül csendben visszaérkezik az ünnepi szertartásba s abban is pihen meg. Az A-dúr – amúgy derűt, boldogságot sugárzó – VII. szimfóniának egy tételnyi komorsága ez a fejedelmi gyászzene. Ránehezül a nyitótétel mosoly teli, áradó vidámságára, elébe furakodik a ficánkoló Scherzónak, amely előfutára a zárótételnek, Beethoven egyik leginkább felszabadult, tomboló, a bajokat az útjából elsöprő mámorának. Ez a lassú tétel megállít, elgondolkodtat, elcsendesít és felemel. Minden tekintetben megfelel az a-moll elvárásainak.

A zeneirodalom egyik legszebb lírai vallomása Beethoven Op. 132. kései a-moll vonósnégyesének lassú tétele. Az örök csatázó „vadóc”, a nyughatatlan lelkű, mindannyiszor a győzelem kivívásáig megállni képtelen hős könnyes hálaadása ez a kvartett tétel. Kíméletlen sorscsapásán – hallása végső elvesztése – igyekezett enyhíteni, segítséget nyújtani az az orvos, aki egy amatőr vonósnégyes primáriusa volt, akinek köszönetként készült ez a gyönyörű kamaramű, Beethoven utolsó előtti vonósnégyese. A lázongó lélek lecsitul a gyógyulás halvány, de valamelyest biztatást adó reményével. „Egy felgyógyult beteg szent hálaéneke” – írta a mű fölé Beethoven.

A befelé forduló, legszemélyesebb imádságnak nyújt otthont az a-moll hangnem. Beethoven soha nem épült fel, ahogyan több mint egy évszázaddal később Bartók Béla sem abból a gyilkos kórból – leukémia – amely halálát okozta. Bartók élete utolsó alkotásában – III. zongoraverseny – felidézi e vonósnégyes költői lassú tételét. A hála egyiküknél sem maradt el. Beethoven orvosának, Bartók a róla teljes odaadással gondoskodó, imádott, zongoraművész feleségének – a hajdani tanítvány Pásztory Dittának – mond hálaszót az ő számára komponált, befejezetlenül maradt III. zongoraverseny II. tételében.

Beethoventől nem volt idegen a hálaének. Megindító példák vannak erre a VI. (Pastorale),

a IX. szimfónia utolsó tételében, a Fidelio c. operában. Szerzőjük dacos indulatai lehiggadnak, amikor leborul jótevői előtt, legyen az orvos vagy akár a Mindenható. Talán a legbensőségesebb hálaadása ebben az a-moll hangnemű vonósnégyesben ölt testet.

Ugyancsak a-mollban énekli a sírásó kettőst a Fidelio borzongató börtönjelenetében Rocco (basszus), az engedelmes, megfélemlített szolga és segédje, a fiúként fáradhatatlanul dolgozó s férje kiszabadításáért semmitől meg nem hátráló, bátor hitves Leonóra (szoprán). A hangnem misztikumát a mélyvonósok kísérteties aláfestése adja. Rocco munkadalának monotonsága mintha rokona lenne a majdani öreg verklisnek, csakhogy a gödör kiásása parancsra történik. A kötelességét végző Rocco mit sem sejt a valóságról. Kettejüket egy világ választja el egymástól. Mialatt az öreg ismételgetve mormolja a rárótt feladat sürgős mivoltát, Leonóra az ott fekvő, meggyötört rabot figyelve, egeket ostromló motívumában arról énekel, bárki legyen, meg fogja menteni ebből a rettenetből, a készülődő gyilkosságtól. Rocco észre sem veszi, hogy társát elszántsága már egy másik dimenzióba repítette, oda, ahova az ő képzelete soha nem jut el. A lezáró unisono ismét összeköti kettejüket. Rettentő drámát foglal magában a duett. Baljós záró pianói rosszat sejttetnek. Az a-moll hangnem rejtélyes ködfüggönyt bocsát rájuk.

A lemondás, a megbékélés az elkerülhetetlennel, egy mindenen túli bölcs nyugalom jellemzi a fiatal, nagybeteg Violetta (szoprán) fáradt, minden bravúrtól mentes hatnyolcados ringatású a-moll áriáját Verdi Traviata c. operájában. Egy oboa vigasztaló, simogató dallama szegődik mellé. A hajdan ledér hölgyet, a nagyvilági, üres fényűzésből a szerelem emeli ki. Az operairodalom egyik legszeretettebb alakjává vált. Képes lett felnőni sorsa kihívásaihoz. Amikor az a-moll dal néhány ütemre a felhőtlen A-dúrba lép, az ifjú Violetta szinte már kezét nyújtja a földi szenvedésétől megváltó túlvilágnak. Búcsúária ez, amelyet az utolsó ütemekig áthat a szeretett férfi iránti érzelem. Ezért siratjuk el. A leheletfinomságú ária úgy kúszik fel végül az a’’-ra, mint az olasz mester Requiemjének szoprán szólója a Libera me tételben. Hangulatában rokon Desdemona Ave Mariájával az Otellóból. Hiába veszik körül Violettát az érte aggódók, mégis egyedül van. Csak az oboa és az a-moll érinthetetlen szépsége sír vele. A kivívott megtisztulással várja a halált.

Szinte robban Mozart a-moll zongoraszonátája (K 310). Édesanyja elvesztése sokkolta az épp hogy a gyermekkort maga mögött hagyó Mozartot. 19 zongoraszonátája közül csak kettő van mollban. A másik hangneme c-moll. Az a-moll szonáta belevág a zongorába. Zaklatott, feldúlt szélső tételei között némi nyugvópont az F-dúr lassú tétel, ám annak kidolgozási szakasza, amely pár ütem után c-mollból indul útnak, ugyancsak felkavaró viharzene. A szonáta nyitótételének férfias tömörsége, a zárótétel lihegő nyugtalansága, a közrefogott különös lassú tétellel Mozart egyik legsötétebb alkotása. Mégis ott lebeg fölötte az angyalok glóriája.

Rövid, pár ütemnyi halk szavú, fenyegető előkészület után leszakad az égbolt Chopin a-moll op. 25. „Vihar” etűdjében.

Ez a zongoradarab, szemben az op. 10-es sorozat c-moll „Forradalmi” etűdjével, a jobb kéz virtuozitására épít. Ember a viharban, akárcsak a Beethoven: VI. „Pastorale” szimfónia IV. tétele. Nem szalad fedél alá, hanem miként Jancsi Petőfi János vitézében, inkább vitéz módra „úgy tekint bele a vad zivatarba”. Az égi háború – akárcsak Petőfié – nem tar sokáig, de azalatt az ég haragja alaposan ránk ijeszt.

Másik, alapos tanulmányt igényelnének Chopin a-moll mazurkái, Schubert súlyos a-moll szonátája vagy Schumann a-moll zongoraversenye. Zongoranövendékek kedvence – s ennek gyakran áldozatává is esik – Beethoven bájos rondója az ugyancsak a-moll Für Elise. Térjünk vissza Mozarthoz! Ezúttal A varázsfuvola múlhatatlan bölcseletéhez, tanításához egy a-moll hangnemű jelenettel. Az I. felvonás fináléja egy accompagnato recitativóval kezdődik.

Sarastro szentéjének kapujában Tamino herceg egy pappal történt tanulságos párbeszédét követően végkép tanácstalanná válik. Miután magára maradt, a-mollban keres kiutat és vár csodát, ami be is következik. Kívülről jött szellemhangoktól – amelyek valójában őbenne belülről szólnak – kap biztató útmutatást. Előveszi a varázshangszert és azon nyomban szélesre tárul a C-dúr ragyogás ajtaja. Az erdő állatai megbabonázva hallgatják. Észrevétlenül átosontunk a párhuzamos C-dúr biztonságába. Tamino megtalálta a helyes utat a napfény birodalmához.

Mit mondhatunk Schubert kíntornásának? Talán azt: Jó ember, ne törődj te semmivel, tekerd tovább a verklit és zenélj!

* Az írás szerzője a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó, karnagy, a PARLANDO állandó munkatársa.

(Via Parlando)