Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap A szöghegedű

A szöghegedű

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A szöghegedűk kissé fátyolos, flageolettszerű hangját különböző hosszúságú, vonóval megszólaltatott rezgő acélszögek adták. A félkör alakú hangdoboz külső íve mentén sorakozó fémstifteket olyan mélyen ütötték be az egymástól egyenlő távolságra elhelyezett furatokba, hogy azok a diatonikus vagy a kromatikus hangsornak megfelelően rezeghessenek.

A nail violin, Nagelgeige, violino di ferro vagy violon de fer neveken ismert vonós-idiofon zeneeszközök a legigénytelenebb hangszerek közé tartoztak, hiszen ha egyszer sikerült megfelelően behangolni a rezgő pálcákat, azok soha többé nem hangolódtak el.

Mandel Róbert bemutatja a szöghegedűt / Zeneakadémia

A német muzsikus és hangszerész, Johann Wilde valószínűleg véletlenül találta fel a fura instrumentumot. A korabeli krónikák szerint vonóját az ajtófélfába kalapált szögről próbálta leakasztani, amikor felfigyelt a dörzsöléstől megszólaló fémkampó éteri hangjára. Eleinte egyszerű asztallapra kalapált szögeken kísérletezett, majd 1740 körül kezdett szöghegedűket építeni.

A monogram és a pontos leírás alapján bizonyos, hogy az egyik általa készített példányt őrzik a Magyar Nemzeti Múzeumban. A hegedűs 1741-től Szentpéterváron szolgált, ezért az orosz cárnőnek bemutatott találmányt egyes kiadványokban Russische Geigének (orosz hegedűnek) is nevezték. A félköríves test alá gyakran egy ovális hangszekrényt is építettek, hogy felerősítse a szögek rezgését. A szöghegedű a 19. század közepéig annak ellenére népszerű maradt, hogy igazán szép hangokat csak néhányan tudtak kicsalni belőle. A hangszer előadói közül talán egyedül a bécsi Senal nevét jegyezték fel, aki Violino-Harmonikának elnevezett, zengő rezonánshúrokkal is felszerelt szöghegedűjével beutazta egész Ausztriát és Németországot.

A klavizylinder és a terpodion

A legtöbbször 3-4 oktáv hangterjedelmű kromatikus szöghangszereken a hangstifteket két koncentrikus körív mentén helyezték el. Az egészhangok a külső sorban, míg a félhangok valamivel beljebb sorakoztak. A belső sorban lévő szögek felső részét kifelé hajlították, így a feszes vonóval mindkét peceksort könnyen elérhették. A szabadon álló szögek megóvása és talán a vonóvezetés könnyítése érdekében a stiftek elé a testtel párhuzamosan görbülő védőívet illesztettek.

 

A félhold forma mellett használtak kör alakú szöghegedűket is, amelyeket a hangszer hátlapjára szerelt fogantyú segítségével függőlegesen testük előtt tartva szólaltattak meg. A huszadik század ele-jéről származó példányok előnye az volt, hogy játék közben nemcsak a vonóval ügyeskedtek, hanem a hangszertestet is forgathatták.

Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.

1792 elején a Berliner Musikalische Monatsschrift írásában egy Nagelklavier (szögzongora) nevű zeneszerszámról számoltak be, amelynek minden egyes hangzó fémstiftjét billentyűkkel szorították egy pedál segítségével meghajtott, folyamatos körforgásban lévő, gyantázott vászonszalaghoz. Az instrumentum klaviatúrájához erősített hangszögek csupán önmagukban rezeghettek, így valószínűleg a szalag surrogása zajosabb lehetett, mint a hangszer hangja.

1793-ban a dublini Charles Clagget Claggets Aiuton néven egy hasonló találmányt jelentett be, amelynél a fókabőrből készített végtelenített gyantás szíjjal szögek helyett különböző formájú hangvillákat hozott rezgésbe. A rövid életű kísérletek nem válthatták be a hozzájuk fűzött reményeket, így a dörzsidiofonok hagyományos billentyűzettel való megszólaltatása továbbra is élénken foglalkoztatta a hangszerkészítőket, muzsikusokat és a feltalálókat.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X