Chet Baker különleges személyisége volt az ötvenes évek Amerikájának. Minden művészeti ágban voltak, vannak és lesznek olyan egyéniségek, akik valamilyen oknál fogva kultikus figurákká válnak. Vagy azért, mert valami nagyszerűt, valami egyedülállót alkotnak, vagy azért, mert a személyiségük hordoz valami rendkívülit, vagy mert az életük története eltér az átlagostól, és ezzel különös érzéseket váltanak ki az emberekből. Ezek a figurák nem születnek bele a szituációba, mindig az éppen aktuális társadalmi helyzet alakítja őket kultikussá, mindig az emberi megítélés hatására válnak különlegessé.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
Baker már tizenhat évesen megszökött a szülői házból, majd jelentkezett a hadseregbe. Itt kezdett el komolyan foglalkozni a zenével és a trombitálással. A háborúnak ekkor már vége volt, és Baker a 298. Army Band tagjaként Berlinbe került. Két évvel később leszerelt, és beiratkozott a Los Angeles-i El Camino College-ba zeneelméletet tanulni.
Nyugtalan természete azonban továbbhajtotta, ismét jelentkezett a seregbe, és a San Franciscóban állomásozó hadseregcsoport zenekarába került. Friscóban rengeteg éjszakai klub és lokál működött, Baker gyakran járt ezekbe, és ott óriási zenéléseken vett részt. A kimaradások utáni részeg visszatéréseket nem sokáig tolerálták a felettesei, és elküldték egy szinte büntetőalakulatnak számító egységhez. Itt azokat gyűjtötték össze, akik drogfüggőség, alkoholizmus vagy más fegyelmezetlenségek sorozata miatt kerültek szembe az előírásokkal. Baker nem sokáig bírta ezt a helyzetet, hamarosan dezertált, de elkapták, és labilis lelkiállapota miatt nemsokára leszerelték. Visszament Los Angelesbe, ahol remek muzsikusok partnereként játszott.
Baker sokat küszködött a szenvedélybetegségével. Voltaképpen soha nem gyógyult ki belőle, ha néha abba is tudta hagyni a drogok szedését, ezek az idők rövidek voltak, és csak szüneteknek bizonyultak.
Furcsa, nyugtalan életében csak a zene volt állandó. Megtestesített egy férfiideált, az ötvenes évek ideálját, a kezelhetetlen, száguldó, folyton úton lévő, kölyökarcú vadócét.
Sajnos öregebb korára elmúlt a fiatalos bája, arca tele lett ránccal, bőre megfakult. Egyszer egyik zenésztársának azt mondta, hogy a sok nevetéstől lett olyan barázdált az arca. Mire a kolléga megjegyezte: az élet ennyire nem vicces.
Baker technikai szempontból ugyan nem nevezhető virtuóznak, de zenéjének hangzása mögött volt egyfajta különös érzelemvilág. Természetes melankóliája a zseniális tenorszaxofonos Lester Youngéhoz hasonlítható. Bakerre is jellemző volt a tiszta, őszinte hangzás, a vibrato nélküli játék és a dinamika finom kezelése.
Az ötvenes évek közepe-vége felé történelmi okai voltak annak, hogy a Baker-féle poétikus hangzás divatossá lett.
A háborús évekhez képest megváltozott az élet, a társadalom más normák szerint élt, igénye is más lett, és ennek az újfajta igénynek Chet Baker teljesen megfelelt.
A háború utáni korszak fiatal zenészeit már nem korlátozták gazdasági megszorítások. Ők – művészi értelemben – már nyugodtan kimondhatták, amit gondoltak. Másrészt a jazz túl volt azon a virtuozitáson, amelynek Parker jutott a legmagasabb csúcsaira, azt már nem lehetett túlszárnyalni. Ráadásul az egyetlen, aki talán megtehette volna, maga Charlie Parker 1955-ben meghalt. Elindult és teret hódított a bebop ellenreakciójaként a nyugodt, hűvös, letisztult, intellektuális, Miles Davis nevével fémjelzett cool és annak nyugati parti változata, a Mulligan–Baker által képviselt west coast, valamint a Dave Brubeck Quartet és az MJQ klasszicizmusa.
https://youtu.be/keHlTVICWts