Fenyő László: „A gokartban vadállattá válok”

Fenyő László - fotó: Marco: Borggreve

Gondolták volna, hogy egy Frankfurt melletti autóverseny-pályán évekig egy magyar csellóművész tartotta a felnőtt pályacsúcsot? Fenyő Lászlóval a sebességről, az úrvezetőkben élő vadállatról beszélgettünk, és arról, mit hoz ki egy gyors kör egy gyors autóval a fiatal zenészekből.

– Amint lehetett, azonnal megszerezted a jogosítványt?

– Igen, ráadásul mindent úgy alakítottunk, hogy az elméleti vizsgákat már röviddel a 17. születésnapom előtt letegyem.

– Mire volt ez a nagy sietség?

– A szüleim elmondása alapján emlékszem, hogy amikor már elöl ülhettem a Trabantunkban, és már elég hosszú volt a lábam, Apám megengedte, hogy én nyomjam a gázpedált, később pedig azt, hogy a sebváltót én kezeljem, illetve néha kormányozhattam is. Ennek egyenes következménye volt a 17. születésnapi jogosítvány.

– És mi volt az első komolyabb autód?

– Az első komolyabb a családi autónk volt, egy metálbordó Fiat Uno. Akkor már rendszeresen bejártam a Zeneakadémia előkészítőjére, villogtam vele a gimis haverok előtt, és a lányoknál is jó pontnak számított. Az első saját autóm egy piros 2107-es Lada volt, 18 éves koromban. Egy nap lementem a szentendrei bankba, ahol a szüleim egy számlán gyűjtötték nekem azt a pénzt, amit a koncertekért kaptam. Fölvettem az egész összeget, beültem egy taxiba, és az első autókereskedésben megvettem ezt a kocsit. A szüleim csak akkor tudták meg, hogy volt egy autóm, amikor már eladtam, mert elmentem Lübeckbe tanulni, és a biztosító küldött nekem levelet, amelyben megköszönték az együttműködést és az egyéves balesetmentes közlekedést. Apám csak annyit mondott, nem az zavarja, hogy nem mondtam el neki, hanem az, hogy a fia első autóját nem láthatta. A Lada után, már Németországban, a Philharmonica Hungaricánál kapott első fizetésemből vettem az első igazán komoly saját kocsimat, egy Opel Senatort, ami akkor csúcsmodellnek számított.

Fenyő László – fotó: Marco Borggreve

– A gyorsaság ezek szerint erősen számított nálad.

– Fogalmazzunk úgy, az autóversenyzés iránt mindig erős szimpátiát éreztem, és 17-18 évesen Bujtor Balázs barátommal gyakran „ralliztunk” a Budai-hegyekben. Németországban pedig nincs sebességlimit az autópályán, és nyilván nem felelőtlenül, de lehet 250 km/h körül menni akkor is, ha nem feltétlenül siet valahova az ember.

– És a gokartpályán?

– Ott nyugodtan ki lehet próbálni azt, amit a való életben csak tényleg akkor csinálsz, amikor cikkcakkban, a leállósávba is lekanyarodva, tövig nyomva a gázt nagyon oda akarsz érni valahova, ugyanakkor persze sem a saját testi épségedet, sem a másokét nem veszélyeztetheted. A gokart olyan kicsiben, mint a Forma-1. Ez a szerelem is régre nyúlik vissza, nem is ment rosszul, de a cselló mellett nem lehetett igazi perspektívája. Viszont néhány hete elmentünk a Balatonnál egy gokartpályára, ahol a három fiam hozzám hasonló szimptómákat mutatott.

– Másképp fogod meg a kormányt gokartozás után?

– Lehet, hogy azt a kérdést is föl lehetne tenni, melyik lényem az igazi… A gokart nem a mindennapok része, de abban vadállattá tudok válni, viszont utána átülve a saját autómba a közutakon összpontosítanom kell, hogy valójában ez a reális helyzet.

Fenyő László a Fesztiválakadémián

– És a pódiumon mi vagy: gokartversenyző vagy úrvezető? Bár ez talán művektől is függhet.

– Konkrét összefüggés nincs, de az élet minden egyes pillanata kihat valamely másikra. Ha nem láttam és izgultam volna végig annyi Forma-1-es futamot, ha nem gokartoztam volna, valószínűleg kevésbé érezném át például a Sosztakovics-csellóverseny energiáját, stenkjét, vivőerejét. Amikor 2012-ben abbahagytam a zenekarozást, és a karlsruhei zeneművészeti főiskola tanára lettem, az első növendékkoncertekből többek között azt a konklúziót is levonhattam, hogy el kell vinnem a növendékeimet a város környékén a fantasztikus 7-es BMW-el egy körre. Hogy megérezzék, milyen az, amikor az autóban rengeteg energia van, hogy könnyedén suhan ha kell, a perfekciót, a rengeteg lóerő uralását. Mindenkinek nagy élmény volt, és egyhangúan azt jelezték, hogy tényleg másképp éreznek csellózás közben is, mert az úton átélt érzetet valóban át tudják vinni az autóból a hangszerre, a pódiumra. Ezt elég nehéz szavakba foglalni, de működött. Érdekes dolog ez a pedagógia…!