Halálig tartó küzdelem

Frenák Pál forrás: CAFe Budapest

Harminc évvel ezelőtt azért hagyta el Magyarországot, mert nem tudta megvalósítani formabontó elképzeléseit a kortárs tánc területén. 1999-ben visszatért a Frenák Pál Társulattal, amely nemzetközi viszonylatban is az egyik legtöbbet turnézó mozgásszínházi együttes. A kétlaki, Párizsban és Budapesten élő táncművész-koreográfus új alkotással jelenik meg a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon.

– A siket-néma gesztusnyelvet éppúgy beemeli koreográfiáiba, mint a kötélen függeszkedést vagy a butoh táncot. Mi árulható el készülő,  japán hatású darabjáról?

A cikk nyomtatott formában a Budapest Finestben olvasható.

– Tíz éven át hónapokat töltöttem Japánban, először a kiotói Villa Kujoyama-díj nyerteseként. Bejártam az országot, olyan helyeken is megfordultam, ahol a madár se jár. Jelenleg bambuszokat gyűjtök, visszanézem Kuroszava kevésbé ismert filmjeit, hogy újra belehelyezkedjem a japán életformába. A HIR-O című darab részben a Szerelmem, Hirosima című filmből inspirálódik, és az emberiség önpusztító életformájához, az atomfenyegetéshez kötődik. Szeretném  megmutatni azokat az érzéseket és kontrasztokat, amelyeket utazásaim során megtapasztaltam. Egy magányos embert a bambuszerdőben, egy másikat, aki hosszan mossa magát a fürdőben. Az élet elmúlását és újjászületését jelképezi az a csoportkép, amelyben bambuszokkal táncol a társulat öt táncosa  a Magyar Táncművészeti Egyetem nyolc végzős fiataljával. Lőrinc Katalint is szeretném megnyerni az előadáshoz, akinek a fantasztikus jelenléte, érettsége sokat adhat a fiataloknak.

Frenák Pál forrás: CAFe Budapest

– Nemrég különleges térben, csúszdaszerűvé alakított színpadon, megsokszorozott szereplőkkel állította színre  A fából faragott királyfit a mű  centenáriuma alkalmából a budapesti Operaházban. Milyen előítéleteket, hagyományt akart lebontani?

– Amióta elkezdtem koreografálni, Gilles Deleuze francia filozófus szabad asszociációs gondolkodásával alkotok. Bartók zenéjéhez is a saját formarendszeremmel nyúltam hozzá. Már régóta szerettem volna egy klasszikus előképekkel rendelkező művet színpadra vinni, de

nem volt hozzá kellő bátorságom.

Néhány éve felkértek a budapesti Operaháztól, úgy látszik,  mostanra értem meg hozzá. Az eredeti darab egy nézőpontból láttatja a szereplőket, míg az én értelmezésem a különböző oldalaikat mutatja meg. Emeltebb gondolatként megjelenik az is, hogy  az ember felelősséggel tartozik azért, amit létrehoz.  A mai korra vetítve ez megfelel a túlzott fogyasztásnak, az önpusztításnak, a lelki környezetszennyezésnek.  Rengeteg kérdőjelet tesz fel az előadás annak kapcsán, hogy miért hisszük azt, hogy büntetlenül lehet létrehozni, majd hirtelen lerombolni valamit.

Nálam nincs egyértelmű lezárása a történetnek.

– A Frenák koreográfiák nem illeszthetők semmiféle irányvonalba. Az önazonosság, a nemi szerepek átjárhatóságát kutatják az erotika, a homoerotika nyelvén. A szellemi és a fizikai sík közötti kapcsolatteremtés  motiválja?

– Művészet és erotika ugyanaz. Mindennek az alapja az éltető energiarendszer. Nem egy az egyben viszem színpadra a test nyers erejét, mindig részleteket mutatok meg.

Frenák Pál fotó: Csányi Krisztina

– Lényegében ugyanazt az alkotást készíti darabról- darabra? Kritikusai szerint a Tricks and Tracksig erőteljesen önéletrajzi munkákat készített, utána fordult univerzálisabb témák felé. A Lutte-ben legutóbb az erőszak, a hatalmi viszonyok metaforáját alkotta meg.

–  Egy dologban elmélyülni sokkal nehezebb, mint sokfélében.  Picasso vagy Francis Bacon képeiről is elmondható, hogy egész életükben ugyanazt festették, következetesen felismerhetők.  Pina Bausch vagy Peter Brook is a saját élményein, a megélt valóságán keresztül jutott információkhoz. Az előző periódusomban a nevelőintézetben megélt gyerekkori élményeimet dolgoztam fel, de ott sem magamról beszéltem, hanem  absztrakt módon a megélt valóságról.

Egy titkos nyelv

– Ön híres arról, hogy Pygmalionként „formázza” a táncosait,  legalább annyira igényt tart a személyiségükre, mint a technikai tudásukra.

– Folyamatosan elindítok fiatalokat a pályán, két- három évente egy-egy új generációt. Minden attól függ, hogy mennyire képes beleengedni magát az anyagba az illető. Ha nem képes, előbb- utóbb kibukik.  Minden reggel úgy kelek fel, hogy újra megkérdőjelezem azt, aminek nekimegyek. Sokan azért állnak tovább a társulatból, mert nem hajlandók elfogadni a külső kritikát. A mélyebb út helyett elmennek a felszínesség irányába.  Ez olyan szakma vagy inkább életforma, ahol

az ember haláláig küzd önmagával, azzal, amit a színpadra visz.