Viva Bartók!

Viva Bartók! - Bálint András, Fülei Balázs - fotó: Brozsek Niki

Különleges bemutatóra készül a Radnóti Színház. Szeptember 26-tól látható a Viva Bartók!, Bálint András színművész és Fülei Balázs zongoraművész közös estje, amely Bartók két hangját szólaltatja meg. Az egyik alátámasztja a másikat: a felcsendülő zongoradarabok Bartók zenébe szublimált lelki énjének, a felhangzó levél-részletek pedig Bartók magánjellegű megnyilatkozásainak, emberi kapcsolatainak, szeretetének, szarkazmusának, figyelmességének fragmentjei. Ezek a fragmentek mégis egy teljes képet alkotnak, Bartóknál a részletek is a nagy egészbe oldódnak – fogalmazott Galgóczy Judit, az est rendezője. Az előadás “zenei énjével”, Fülei Balázzsal beszélgettünk.

– Somfai László zenetörténész, aki sok évtizede kutatja az életművet, egyszer egy interjúban azt mondta: sokszor a leghétköznapibb helyzetekben gondol arra, hogy vajon mit mondana erre most Bartók Béla. Neked is eszedbe jut olykor, hogy miként reagálna Bartók egy-egy mai jelenségre?

– Nem biztos, hogy megszólalna és elmondaná, de azt hiszem, így is sejteném, mit gondol. Én természetesen nem foglalkoztam annyit Bartókkal, mint az előbb említett, híres zenetudós, de azt látom, hogy elképesztően erős egyéniség az övé, és tulajdonképpen kitapintható, mire hogyan reagálna.

Nem igazodó füstszellem, hanem egy nagyon markáns, érdes, erős szobor, amin semmiféle hatás nem tud változtatni. Se szellő, se fuvallat, se áramlat.

Viva Bartók! – Bálint András, Fülei Balázs – fotó: Brozsek Niki

– Azt, hogy kitapinthatóak a gondolatai, csak a zenéje alapján is mernéd állítani, vagy ehhez kellett az is, hogy olvasd a leveleit és a róla írt életrajzokat?

– Gondolkodom azon, mi lenne, ha külföldi lennék, és nem Bartókon, Kodályon nevelkedtem volna. Akkor lehet, hogy Bartók zenéjét elsőre szikárnak, merevnek, érzéketlennek találnám. De hangsúlyozom, hogy elsőre. Sok zenehallgató általában a legkülső réteggel találkozik, amivel én akkor, amikor elkezdek dolgozni egy darabbal. Ha viszont az ember évekig, vagy akár évtizedekig foglalkozik egy-egy művel, mindig újabb és újabb rétegek nyílnak meg, és ez mindenképpen beljebb visz a megismerési folyamatban. Idővel tehát a zenén keresztül is el lehet érni a személyiségéhez, hiszen a zenéje nem más, mint az ő saját megnyilvánulása.

– Melyik volt az az út, amelyiken te gyerekként elindultál felé? Ami után kedvet kaptál ahhoz, hogy beleolvass az életrajzokba?

– Mikrokozmosz, Bagatellek, Szonatina, Román népi táncok, aztán a Tíz könnyű zongoradarab, a Gyermekeknek ciklus, ezek voltak talán az első darabok, amelyek elindítottak. Bartók személye különösebben nem érdekelt, mert annyira átütő, logikus és tiszta volt a zenéje, annyira lekötött, hogy amikor belemerültem, rögtön úgy éreztem: egy kis privát birodalomban vagyok, ahova másnak nincs bejárása. Szerintem ez jó, mert így nem kell hozzá szöveg, nem kell elmondani, hogy miről szól ez a zene. Van előttem egy kép: nekem Bartók zenéje olyan, mint egy zárt szoba. Ha belépsz az ajtón, ott megvannak a szabályok, a határok, a légtér. Sok szerzőnél, amikor elkezdek foglalkozni egy darabbal, a szabályok, a határok illékonnyá válnak. Ahhoz kötődnek, hogy én milyen vagyok, hogy mit mondott róla valamelyik mester, vagy ki hogyan játszotta, az egész olyan képlékeny és meghatározhatatlan.

Bartók se nem képlékeny, se nem meghatározhatatlan.

Viva Bartók! – Bálint András, Fülei Balázs – fotó: Brozsek Niki

– Aztán nálad is eljött az a pont, hogy már a személyisége is érdekelt, elkezdted keresni a könyveket, amelyek a mindennapjaihoz is közelebb visznek.  

– Persze, hiszen aligha van a 20. században titokzatosabb ember, mint Bartók. Rejtély, hogy milyen lenne vele összetalálkozni, hiába láttam róla sok fényképet, hiába olvastam róla sokat, nem tudom elképzelni, hogy szembe jön velem. Érdekes, mert például Liszt Ferencet annál inkább el tudnám képzelni, és talán azért, mert ő nyíltabb, kifelé irányulóbb életet élt. Bartók ilyen szempontból csupa titokzatosság a külvilág felé, családtagjaival viszont talán bensőségesebb, mint bármelyikünk.

– Ma egyre több olyan írás jelenik meg, amely egy-egy művészt mindenféle hétköznapi szituációban láttat. Van, aki szívesen belenéz ezekbe, és van, aki azt mondja, teszem azt, egy zeneszerzőről, hogy ő továbbra is kizárólag a darabjaira kíváncsi, ezek élvezetéhez semmit nem tesz hozzá a magánéleti történés.

– Mindenképp elég a zene, mert azzal foglalkozik egy szerző, az a produktum. A mai világban egyébként is számos mellékkörülményt ontanak magukból a művészek, például a közösségi oldalakon. Ezek hatalmas csábítást jelentenek arra, hogy olyan dolgokkal környékezzék meg – ha szabad így mondanom – a felhasználót, amiben tulajdonképpen nem érdekelt, nem kérdezi, nem kérte azokat az adatokat, azokat a fotókat, azokat a magánéleti eseményeket. Mégis, a marketing miatt így fogást lehet találni, és maga a produktum ennek a külön útnak a segítségével végül is eladhatóvá válik. Ezek lehetnek rövid távú sikerek, de hosszú távon szerintem mindenképpen maga a produktum a döntő.

Nem a személyi kultusza tesz egy szerzőt, egy költőt, egy festőt halhatatlanná, hanem az, ha ápolják a műveit.

Viva Bartók! – Bálint András, Fülei Balázs – fotó: Brozsek Niki

– A Viva Bartók! mennyi egymásra hangoltságot követel tőletek Bálint Andrással? Az előadás inkább a kamarazenéhez hasonlít, vagy olyan, mintha szólóestet játszanál?

– Soha eddig nem tapasztalt helyzet és előadás lesz. Vannak benne részek, amikor felváltva játszunk, azt, hogy ezeket hogyan kell előadni, a forgatókönyv természetesen kiadja magából. Itt persze vannak érzékeny pillanatok, el kell döntenünk, hogy egy-egy szöveg után mikor kezdődik el a zene, de hogy hogyan, abban nem nagyon van választási lehetőség. Lesz azonban pár olyan része az előadásnak, amikor a szöveg alatt, illetve két szöveg között is szól Bartók mű, de nem felváltva, hanem átfedésben. Ez már annyiból kamarazene, hogy nyilván a szövegnek is, a zenének is van egy terjedelme, sebessége, és mi megpróbáltuk időzíteni, hogy mikor érjenek véget. Mondanom sem kell, hogy kizárólag a szöveg módosítható, mert Bartók zenéjét a szöveg kedvéért szerintem erkölcstelenség lenne gyorsítani, lassítani, vagy nagyobb szüneteket tartani. Ezekkel a darabokkal ezt egyszerűen nem lehet megtenni. Azzal viszont tudok játszani, hogy mikor kezdjem el, vagy mikor fejezzem be annak érdekében, hogy a szöveg jó helyen jöjjön ki. Ilyen szempontból tehát együttműködést igényel az előadás, ebben hasonlít a kamarazenéhez.