“A dirigensi képesség egy adottság”

Solti György 1985-ben forrás: Opera Magazin

Zenedrámát vezényelni a karmesteri munka csúcsa, vallotta Solti György, így magától értetődő, hogy a róla elnevezett nemzetközi karmesterverseny egyik helyszíne a Magyar Állami Operaház Erkel Színháza legyen. Ha végigtekintünk a zsűri névsorán, érdekes, de talán nem meglepő összefüggésre bukkanhatunk: szinte mind megfordultak már az Opera pulpitusán vagy erős szálakkal kötődnek az intézményhez.

Még mielőtt fény derülne a részletekre, érdemes feleleveníteni a legendás maestro operaházi kötődéseit is. A huszonöt éves Soltinak, miután Arturo Toscanini felfedezte és lakonikusan értékelte őt („Bene!” – mondta az olasz dirigens), hét év korrepetitori munka után végre alkalma nyílt vezényelni. A Figaro házasságát dirigálta, amelyet annyira szeretett.

Vedd fel a sebességet!

Az már a sors gonosz fintora, hogy a debütáló este – 1938. március 11. – csak egy nappal előzte meg az Anschlusst. A baljós hírek már az előadás közben megérkeztek, Lendvai Andor, aki a szünetben szerzett róluk tudomást, teljesen belezavarodott Almaviva gróf szólamába. A karmester, aki zsidó származású volt, néhány nap múlva külföldre menekült, először Londonba, majd Svájcba utazott, és meghódította a világot Georg Soltiként.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

Pályája tündökléséből kimaradtunk ugyan (kerek negyven év múlva zenélt újra itthon), de bánkódni nem érdemes. Utolsó éveiben úgy jött vissza hozzánk – és az Operaházba –, mint sajátjai közé. 1985-ben Mihály András, az intézmény igazgatója a legjobb zenészeit és énekeseit válogatta össze, hogy Solti koncertet adjon velük az Ybl-palotában, ő pedig lelkiismerettel figyelt a magyar művészekre: Kováts Kolosra, Daróczi Tamásra.

Nagyon jól énekelsz, ez egyszerűen zseniális!

– mondta Marton Évának egy zenei tárgyú veszekedés kellős közepén, és ezzel ki is békültek. Solti György operakarmesterként legendás volt. Ez egyben arra is figyelmeztette a közönséget, hogy akármilyen fantasztikus énekes áll a színpadon, és bármennyire is csodálatosak a díszletek, perdöntő, ami a zenekari árokban zajlik. Az idei nemzetközi karmesterverseny célja megtalálni a legtehetségesebbeket. A kérdés az: milyen tulajdonságok válhatnak előnyére az egész zenekart irányító muzsikusnak? Solti például nagy, eszelős mozdulatokkal vezényelt, a világhírű Reiner Frigyes azonban híresen komótos volt, míg Otto Klemperer kifejezetten mogorva.

Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy az utóbbiak vajon ma is belopnák magukat a nézők szívébe?

Visszakanyarodva a versenyhez, az előválogató bírái között a jelenlegi főzeneigazgató, Kocsár Balázs és az Opera örökös tagja, Medveczky Ádám is helyet foglal, az első és második forduló munkájába pedig Ókovács Szilveszter főigazgató is bekapcsolódik. Ezen a ponton csatlakozik Kobayashi Ken-Ichiro is, aki a Magyar Televízió első, 1974-es karmesterversenyének győztese és különdíjasa is volt. Soltihoz hasonlóan ő is nagy gesztusokat használ, amelyeket jól megfigyelhettek azok, akik ott voltak az Operaházban az általa vezényelt Tosca előadásain, a szimfonikus hangversenyeken vagy 2006-ban, amikor fellépett az intézmény megsegítéséért.

Szurkoljon a televízión keresztül a nemzetközi karmesterverseny résztvevőinek

Berkes Kálmán Liszt-díjas muzsikus is részt vesz majd a véleményezésben, aki 1972–1993 között első klarinétosként dolgozott a Házban. Bogányi Tibor 2014-ben debütált az Andrássy úti Ybl-palotában, a Mefistofele és a Tosca előadásainak zenei irányítójaként. Fontos bemutatói közé tartozik a tavaly októberi két egyfelvonásos, Varga Judit Szerelem és Einojuhani Rautavaara A bánya című zenedráma. Alpaslan Ertüngealp szintén a Magyar Televízió Karmesterversenyén tűnt fel 1998-ban, négy évvel később pedig a Dimitri Mitropoulosról elnevezett megmérettetés első díját is elnyerte.

A dirigensi képesség egy adottság, bizonyos mértékig az emberrel született tehetség

– vallja ő, aki három évig Claudio Abbado asszisztense is volt. Eötvös Pétert, a döntő egyik zsürorját nem kell bemutatni: a kortárs operaszerzők legjobbika, akinek a műveit Glyndebourne-ban, Münchenben, Frankfurtban, New Yorkban egyaránt ünneplik. Olyan világokról ír, amelyek az idő és a tér viszonylatában talán távolinak tűnnek, mégis érvényesek lehetnek a ma embere számára is. Ilyen a Gabriel García Márquez-regényből készült A szerelemről és más démonokról című opera, amelynek magyarországi bemutatóját a szerző vezényelte január végén a Magyar Állami Operaházban. Zenéje démoni, szuggesztív erejű, színes és a szó legnemesebb értelmében kortárs.

Spirálködök, üstökösök

Kesselyák Gergely szintén a verseny mindent eldöntő fellépéseit fogja értékelni, továbbá az első és második forduló munkájából is kiveszi a részét. Lukács Ervin osztályában annak idején még le sem diplomázott, de már bemutatkozott az Operaházban mint vendégkarmester. (Igaz, ekkor már bezsebelt egy harmadik díjat a pármai Toscanini-versenyen.) Természetesen ő is kipróbálta tehetségét és erejét tévékamerák előtt, és „bronzérmes” lett, majd rövidesen fejest ugrott az opera világába: a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál alapítói közé tartozik, 1999-től pedig rendez is. 2004-ben az Andrássy úti Ybl-palotában vitte színre a Don Giovannit – az értelmiségi operák numero unóját –, és haladó, de Mozarthoz szervesen kapcsolódó értelmezésével elkápráztatta a közönséget: sosem árt ugyanis, ha a rendező oda-vissza ismeri a zenét is.