Akadnak néhányan hazánkban, akik soha nem voltak komolyzene kedvelők, de Kobajasi Kenicsiró nevét mégis jól ismerik. Legendaként van jelen a magyar zenei életben, amit jól érzékeltet, hogy ha koncerten vezényel valahol az országban, hónapokkal előbb elfogy minden jegy. Az első magyarországi nemzetközi karmesterverseny győztese az idei megmérettetésen zsűriként van jelen.
– Sokan nem tudják, hogy Fukusima tartományból származik. Mennyire viselte meg az atomerőmű-katasztrófa a szülőföldjét?
– Bár valóban ott születtem, szerencsére a tartományon belül olyan messze a baleset helyszínétől, hogy ott már semmit nem lehetett érzékelni. A tragikus esemény kapcsán én abban reménykedtem, hogy az atomerőműveket ezek után leállítják Japánban, és nem épül több a jövőben, de sajnos a meglévők azóta is működnek.
Kobajasi Kenicsiró
Ivakiban született 1940-ben. Zeneszerzést és karmesteri tanulmányokat folytatott a Tokiói Művészeti Egyetemen. Nemzetközi karrierje az MTV I. Nemzetközi Karmesterversenyének győzelmével indult. Öt éven át volt a Magyar Állami Hangversenyzenekar első karmestere, neves zenekarokat irányított Németországban, Ausztriában, Nagy-Britanniában, Hollandiában. 1990-től 2004-ig a Japán Filharmonikus Zenekar vezető karmestere. Évekig tanított a Tokiói Művészeti Egyetemen és a zeneszerzést máig nem hagyta abba. Lánya, Kobajasi Ajano zongoraművész.
– Megnyerte az első magyarországi nemzetközi karmesterversenyt. Mit köszönhet ennek a győzelemnek, és ezt követően Ferencsik János patronálásának?
– Ferencsik János egy nagyon szigorú és félelmetes ember volt. Tiszteltem, felnéztem rá, de tartottam tőle, ezért szinte alig kerestem a társaságát. Mindig is aggódtam, hogy mit gondolhat emiatt rólam. Hagyatéka igen fontos az életemben, hiszen átvehettem tőle az Állami Hangversenyzenekart, amely döntésben úgy gondolom, hogy sokat számított az ő szava. Egy dolog azonban nem fér a fejembe, amit minden alkalommal örömmel tapasztalok, hogy a magyar közönség valamilyen oknál fogva teljesen a szívébe fogadott. Sokat köszönhetek, és nagy hálával tartozom a magyaroknak.
– Mennyire volt a mostanitól eltérő a négy évtizeddel ezelőtti karmesterverseny?
– Inkább nagyon hasonló volt. Talán a mai versenyzők mások, mert sokkal tehetségesebbek, mint amilyenek mi voltunk.
– Van egy olyan álláspont, hogy a távol-keleti zeneművészek hihetetlenül virtuózok, technikásak, de valahogy halványabb a beleérző képességük, kevesebb a lélek, az érzelmi identitás a játékukban. Önnek mi erről a véleménye?
– Így igaz, de ennek megvan az oka is. Az ázsiai kultúrkörben, ellentétben Európával sokáig ismeretlen volt a kotta fogalma. A világnak azon a részén szájhagyomány útján terjedt a zenei kultúra, ennek megfelelően az írott története meglehetősen rövid. Ma már a feltételek azonosak, mi távol-keletiek pedig gyorsan tanulunk.
