Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap A zenélő poharak és az üvegharmonika

A zenélő poharak és az üvegharmonika

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A Crystallophone-oknak nevezett instrumentumok hangját dörzsöléssel vagy ütéssel megrezgetett üvegedények, üveglapok vagy üvegrudak adták. Az egyszerűbb üvegből készített zeneszerszámok a különböző vízmennyiséggel behangolt palackokból vagy poharakból összeállított Verrillonok voltak.

A kezdetben leginkább a cimbalomverőkhöz hasonló fapálcákkal megszólaltatott üvegedényeken már a reneszánsz korszakban is muzsikáltak. A borospohár peremének nedves ujjakkal való dörzsölésekor keletkező éteri hangzásról tudományos értekezést pedig legelőször Galileo Galilei, az 1638-ban kiadott Discorsi e dimostrazioni matematiche, intorno a due nuove scienze című traktátusában írt. A korabeli hangfizikai kísérletek nyomán megszületett tudományos írásokban számos utalás olvasható a különböző módon rezgésbe hozott üvegek hangjáról, de kifejezetten hangszerként, zenei célú alkalmazásokról a 18. század közepéig nemigen tudunk.

Az első értékelhető történet a főként serfőzdéjéről ismert dublini Richard Pockrich kapcsán maradt fenn.

Pockrich kalandos élete során talán legnagyobb sikerét az 1741 körül kikísérletezett, behangolt poharakból összeállított angelick organnak (angyali orgonának) nevezett hangszerével érte el. A külsőre csavargónak tűnő muzsikus Írországban és Angliában is rendszeresen koncertezett, sőt hamarosan szorgalmas tanítványai is akadtak. Fellépései előtt különböző mennyiségű vizet, sőt esetenként vörösbort töltött a poharakba, hogy azok megfelelő hangmagasságon zengjenek. Sok sikeres hangversenyt adott. Az egyik fellépése azért maradt el, mert a közönségből néhányan az előadás előtt jókorát kortyoltak a teremben lévő kis asztalkán gondosan előkészített borospoharakból, így alaposan „elhangolták” a zeneszerszámot. A törékeny, nehezen szállítható és igen körülményesen hangolható hangszer a nemzetközi zenei életben nem hozott igazi áttörést, így a sajtó is csak az ismertebb muzsikusok előadásairól tudósított. A General Advertiser című londoni újság 1746. áprilisi számában a német operaszerző, és egyben a zenélő poharak ismerője és előadója, Christoph Willibald Gluck egyik angliai szereplését így hirdették: „He (Mr. Gluck) will play a concert upon twenty-six drinking glasses, tuned with spring water, accompanied with the whole band”

Gluck Úr a teljes zenekar kíséretében huszonhat, ásványvízzel behangolt vizespoháron ad koncertet.

Anne Ford, Pockrich egykori tanítványa, a well-tuned glasses (jól hangolt poharak) néven is gyakran emlegetett zeneeszköz egyik legismertebb művésze, a zenélő poharakon játszani vágyó műkedvelő zenészek legnagyobb örömére 1761-ben Instructions For Playing on the Musical Glasses címmel illusztrált tankönyvet és kottafüzetet adott ki. Ford asszony tervei között egy különleges üvegorgona is szerepelt, melynek hangszekrényében sípok helyett forgó üvegedények szólaltak volna meg, de a hangszer soha nem valósult meg.

Üvegharmonika
– Ismeretlen mester, Bécs, Ausztria, 1810 körül – Berlini Hangszermúzeum

A Crystallophone hangszerek történetének legnépszerűbb találmánya az amerikai államférfi, fizikus és feltaláló, Benjamin Franklin nevéhez fűződik. A villámhárító kitalálójaként is ismert tudós annak az Edward Delavalnak az előadásában hallotta először a zenélő poharak varázslatos hangját, akit röviddel előtte ajánlott a Royal Society (Királyi Tudományos Akadémia) figyelmébe.

A kémiával és filozófiával foglalkozó Edward Delaval londoni koncertjei inspirálták Franklint, de amint az levelezéséből is kiderült, az általa ismert poharakból és üvegkelyhekből összeállított instrumentumok helyett inkább egy állandó hangolású, megbízhatóbb hangszer megvalósításán kísérletezett.

A leghíresebb londoni üvegfúvókat kereste meg, akikkel az általa készített sablonok alapján minden egyes félhang számára külön egy-egy öblös edényt készíttetett. A félgömb formájú, zengő üvegtestek aljára kicsúcsosodó csőrrészt fúvatott, majd pontosan középen átfúratta őket. A fokozatosan csökkenő átmérőjű és mélységű, egymásba illeszkedő süvegeket egy forgatható tengelyre fűzte fel úgy, hogy csak a peremük maradt szabadon. A 37 üvegbura meglehetősen súlyos volt, így a legkorábbi hangszereit kézikar vagy lendkerék segítségével indította be, majd pedállal hajtotta tovább.

A 3 kromatikus oktáv hangterjedelmű üveg harangsort zárható fedelű hangdobozba építette be. A könnyebb eligazodás kedvéért a zengő edények széleit különböző színűre festette, míg mások a nagyobb hangterjedelmű példányoknál csak a félhangokon megszólaló burák peremét jelölték meg aranyszínű csíkkal. Franklin új találmányát az itáliai zene iránt érzett tisztelete jeléül egyszerűen Armonicának nevezte, míg angolul a Glass Armonica, német nyelvterületen pedig a Glasharmonika nevet használták. A hangszeren nem volt könnyű igazán szépen játszani, mert a tökéletesen zsírmentesített felületű edényeket csak megfelelően benedvesített ujjakkal lehetett egyenletesebben megszólaltatni. Ügyesebb üvegharmonikások kromatikus hangszereiken akár 10 szólamban is könnyedén muzsikáltak, így a kristálytiszta üvegharmóniák nemcsak a közönséget varázsolták el, hanem a hangszerkészítő mesterek és a zeneszerzők érdeklődését is felkeltették. Franklin valamilyen okból nem akarta, vagy talán nem tudta szabadalmaztatni találmányát, így a gyorsan népszerűvé vált instrumentumot nemcsak Európában, hanem a tengeren túl is elkezdték másolni.

A glassichord, a bell piano és a cseleszta

Éteri hangzása és a különösen kifinomult játékmód miatt kifejezetten női hangszerként elterjedt Glass Armonica két kivételes tehetségű hölgy számára hozott szerencsét. Az első igazán ismert üvegharmonikaművész az angol Marianne Davies volt, aki jónevű és gazdag  ajánlói segítségével nemcsak Európa legfontosabb koncerttermeiben aratott óriási sikereket,hanem az arisztokrácia legfelsőbb köreiben is ünnepelt művészként fogadták. A gyermekkorában megvakult német Marianne Kirchgaessner érzékeny, zeneileg elmélyült játékstílusával Davies sikereit is felülmúlta. A korabeli sajtó tanúsága szerint egyik bécsi hangversenyén lenyűgöző játékával

annyira elkápráztatta Mozartot, hogy a híres komponista élete utolsó évében ennek a kitűnő előadásnak a hatására írta meg az Adagio für Glasharmonika, valamint az Adagio und Rondo für Glasharmonika című műveit.

A Glasharmonika azon kevés zeneeszközök egyike volt, mellyel a korabeli orvostudomány is sokat foglalkozott. A talán túlságosan népszerűvé vált zeneszerszám kapcsán megszámlálhatatlan tanulmány és újságcikk jelent meg, amelyekben többnyire önjelölt szakértők taglalták a zengő edényekből áradó üveghangok az idegrendszerre gyakorolt, végzetesnek hitt hatását.

Aggodalmukat alátámaszthatta az is, hogy több üvegharmonikás  idegösszeroppanás miatt kényszerült végleg megválni kedvenc zeneszerszámától. A lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitung 1798. november 14-i számában a főszerkesztő, Johann Friedrich Rochlitz cáfolta az üvegharmonikajáték egészségre károsnak gondolt hatását. A köztiszteletben álló tudós némi iróniával nyugtatta meg olvasóit, miszerint az egyetlen valós veszélyt a benedvesített ujjbegyek túlzott megpuhulása jelentheti. Az üveghangok okozta idegrendszeri bántalmakról annyit jegyzett meg, hogy egy rosszul előadott színdarab, egy idegesítő regény vagy egy szorgalmas, de kevés tehetséggel megáldott muzsikus játéka sokkal komolyabb károkat okozhat, mint a védelmébe vett zeneszerszám hangja.

A Benjamin Franklin találmányáról terjesztett tévhitek a sarlatánok fantáziáját is megmozgatták. Franz Anton Mesmer, a róla elnevezett delejes gyógyítás, a mezmerizmus megfogalmazója pácienseit többnyire kézrátétellel kezelte, de nagy népszerűségnek örvendett az a gyógymód is, amikor betegeit üvegharmonikáján eljátszott dallamokkal kúrálta. Mesmert az orvostudomány szélhámosnak tartotta, ezért egy tragikusan végződött kezelése után kiutasították Bécsből.

A sajtóban róla és vitatható működéséről megjelent csúfolkodó karikatúrák sem tettek túl jót a hangszer hírnevének.

A nedves ujjakkal való játék nem minden muzsikusnak sikerült, így hamarosan felmerült a billentyűzet használatának igénye. Az ismert osztrák üvegharmonika-művész, Karl Leopold Röllig 1787-ben Über die Harmonika. Ein Fragment von K. L. Röllig című tanulmányában részletesen írt billentyűs üvegharmonikájáról. A mű címoldalán látható ábrázoláson a tasztatúra egy hagyományos üvegharmonikához illeszkedik, míg a pozsonyi Königliche Hauptnationalschule zenei tanszékének vezető profeszszora, Heinrich Klein az 1799-ben publikált traktátusában tekintélyes méretű, szekreter formájú bútorba épített Tastenharmonikáról (billentyűs üvegharmonikáról) számolt be. A leírás szerint a 49 kromatikusan behangolt üvegharang egy bádogból készült tartály fölött forgott úgy, hogy peremük csak pár milliméternyire merülhetett a vízbe. A benedvesített kelyheket falécekre ragasztott szivacspárnák dörzsölték, amelyeket a billentyűkkel mozgatott emelők szorították az üvegkúpok széléhez.

Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.

Klein igen részletesen leírta a Tastenharmonika elkészítésével és használatával kapcsolatos tudnivalókat, így felhívta a figyelmet arra is, hogy az apró szivacsdarabokat a tengeri kagylók maradványaitól gondosan megtisztítva, keskeny csíkokra vágott filc alátétekre kell felragasztani. Napjainkban egyetlen gyűjteményben sem őriznek billentyűkkel megszólaló példányokat, így ezek a hangszerek megsemmisültek, vagy talán soha nem is építették meg őket.

Annak ellenére, hogy az 1800-as évekre már biztosan lecsengett az üveg hangszerek divatja, 1825. április 7-én Francis Hopkinson Smith egy új, zenélő poharakból álló instrumentumot mutatott be. A korábbiaknál jóval tisztább és finomabb hangú, különösen elegáns kivitelű Grand Harmonicon üvegkelyheit a New Bremen Glass Manufactory legtapasztaltabb üvegfúvó mestereivel egyenként, az általa kikísérletezett méretre fúvatta. A 24 behangolt öblös pohár további folyadékkal történő finomhangolására nem volt már szükség, így a hangszer nemcsak praktikusabbá vált, hanem tisztább hangzást is produkált. Különlegesebb alkalmakkor 100 behangolt poharat helyezett hosszú asztalokra, amelyeket 5 muzsikustársa közreműködésével szólaltatott meg. A plakátokon így reklámozta  nagyszabású előadásait:

„A Hundred Musical Glasses Upon a Scale of Magnitude never before displayed in this Town!”

Száz muzsikáló pohár nagyság szerint sorban, ahogy eddig még soha nem látták ebben a városban!

Smith óriási energiát fektetett találmánya népszerűsítésébe is, így hangversenykörútjain az eladásra kínált Grand Harmoniconjaira már a közönség soraiban talált vevőt. A korabeli sajtóban elhelyezett hirdetésekben néhány hónap alatt elsajátítható biztos hangszertudást ígért, így a megfizethető áron kínált, behangolt zenélő pohárkészletet meglepően sokan vásárolták. A feltaláló 1828-ban, Baltimore-ban alapította a Grand Harmonicon Manufactory hangszerüzemét, ahol már sorozatban gyártották a mahagónifából készült, négy lábon álló fedeles dobozokba applikált üveg hangszereket. Hopkinson Smith sikereit jól bizonyítja, hogy a világ különböző gyűjteményeiben több mint 30 általa készített eredeti példányt őriznek.

Az éteri hangon csengő üvegkelyhek évszázadokon át tartó sikersorozatát a belga zenész, Jean-Baptiste Joseph Mattau hydromattauphone néven bemutatott hangszerével koronázta meg. A különösen míves asztalosmunkával megépített zengőszekrényre már 38 öblös üvegpoharat  helyezett, így a korábbi típusoknál nagyobb hangterjedelmű zeneeszközön addig soha nem hallott mély, búgó üveghangok is megszólaltak. A scyphiphone-Mattaunak, harmonica-Mattau-nak vagy egyszerűen Mattauphone-nak nevezett zeneszerszám poharait a Grand Harmonicontól eltérően folyadékkal is hangolta. A brüsszeli feltaláló Hollandiában és Angliában is komoly sikert aratott robusztus hangszerével. Az operaáriák és népszerű dalok átirataiból összeállított műsort gyakran hárfakísérettel adta elő.

A Société Philharmonique de Bruxelles (Brüszszeli Filharmoniai Társaság) szervezésében és rendezésében 1849. december 2-án megtartott különleges koncerten egyszerre három hydro-mattauphone varázslatos hangja csendülhetett fel. Joseph Mattau a romantikus kor legutolsó pohárhangszerét 1855-ben, a párizsi Champs-Elysées sugárúton épült Palais d’Industrie-ban megrendezett grandiózus Exposition Universelle világkiállításon is nagy sikerrel mutathatta be.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X